Bennünket szolgáljon!

Nemrégiben hosszabb kirándulást tettem Szatmárban, azokat a régi, patinás településeket kerestem fel, amelyek szívet melengető emlékeket idéztek fel bennem. Azon irodalmi, tárgyi és építészeti csodákat néztem meg újra, melyek oly tisztán és szerényen hirdetik: az itt élt emberek alkotásai nem koptak meg még ma sem. Dankó Mihály jegyzete.

Bejárva a falvakat tapasztalhattam, valami azért megváltozott, s nem csak ott. (Ugyanezt érzékeltem egy-egy zempléni kirándulásomon is.) A környezet, a települések arculata más lett. Modern világunk alkotásai mellett egy kicsit az elmúlás is eluralkodott. A régi porták nagy része elnéptelenedett, üresen, az enyészetre várnak, vagy esetleg az új gazdáik sem igazán törődnek velük. Sajnos, azok a bizonyos külterületre szorult „telepek” sem vetnek jó fényt a lakóhelyre. A fasorok, a rétek sem ugyanazok, mint régen. Hiányoznak a tehéncsordák, a juhnyájak. A szabályozottság mellett itt is fel-felüti fejét a pusztulás.

A fejlődés töretlen vidéken is, el kell ismerni, de „attól függ minden, hogy milyen a gazda” – hallom a magyarázatot. Bizony, ez így van mindenhol. S talán nem véletlen a településeknél az új arculat megválasztása, a jövő útjának kijelölése. Az értékeket meg kell őrizni! Tudom, a múlt nem „betonozható be”, de szépségre lehet építeni. S nem kell mindent lerombolni az új megalkotásához sem. Persze, az uniformizálást is jó lenne elkerülni, hisz nem lehet, hogy ugyanúgy nézzen ki Szabolcsban egy kis falu, mint Somogyban. Arra is figyelni kell: az az otthon, ahol élünk, bennünket „szolgáljon”. S legyünk rá büszkék, de ehhez magunkénak kell érezni, azonosulni vele. Nem könnyű tehát meghatározni a jövőt, de kell egy terv, egy arculat, amely irányt mutat!

- Dankó Mihály -