Helyi közélet

2018.07.06. 15:17

Aranyat érnek a szerény relikviák

Nyíregyháza - Halálával mérhetetlen űrt hagyott maga után a kortárs magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a június 20-án elhunyt Kányádi Sándor. Az elmúlt hetekben pályatársai, barátai, tisztelői emlékeztek a Kossuth-díjas alkotóra, a Nyírmadán élő dr. Szöllősy Tibor is szomorúan vette kezébe a kis borítékot, melyben a találkozásaik alkalmával készült közös képeiket őrizgeti.

Nyíregyháza - Halálával mérhetetlen űrt hagyott maga után a kortárs magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a június 20-án elhunyt Kányádi Sándor. Az elmúlt hetekben pályatársai, barátai, tisztelői emlékeztek a Kossuth-díjas alkotóra, a Nyírmadán élő dr. Szöllősy Tibor is szomorúan vette kezébe a kis borítékot, melyben a találkozásaik alkalmával készült közös képeiket őrizgeti.

– Ezek a szerény relikviák számomra aranyban mérhetők – nyújtotta felém a fotókat a nyugdíjas orvos. – Kányádi Sándor megtisztelt azzal, hogy ha nem is barátjának, de jó ismerősének elfogadott. Ez a laza, de annál értékesebb kapcsolat élete végéig elkísért minket.

– Évtizedekkel ezelőtt egy hetet erdélyi fiatalokkal töltöttem együtt Budapest egyik külvárosában – mesélte Szöllősy Tibor. – Barátkoztunk, beszélgettünk, esténként a diákok zenéltek, játszottak, szavaltak – ekkor hallottam először élő szóban Kányádi-verseket. Felkaptam a fejem, hiszen egyik szebb volt, mint a másik. Persze, azelőtt is tudtam Kányádi Sándorról, nem lehetett egy ilyen ikont nem ismerni, de ritkán értek el a hírek a költészetéről a kárpátaljai Técsőre, ahol akkoriban éltem. Felsóhajtottam, hogy de jó lenne vele találkozni, hiszen az, aki ilyen csodálatosan jeleníti meg a gondolatait, csak egy huszonnégy karátos ember lehet.

Igazi ünnep volt

Ahogy mondani szokás, az égiek meghallgatták a hozzájuk szólókat: Tibor izgalmas telefonhívást kapott 1995-ben. – Kányádi Sándor körutazásra indult, és felkereste a Rákóczi-emlékhelyeket, az útja során pedig érintette Técsőt is. Szerintem nem kell ecsetelnem az állapotunkat – nevetett fel a nyugdíjas ideg­gyógyász, felmutatva a több mint két évtizedes programfüzetet. – Külön öröm volt számomra, hogy egy egész napot töltött el a településünkön. Én akkor a helyi középiskola szülői tanácsának voltam az elnöke, a művészeti körnek pedig a vezetője. Boldogan vállaltam a feladatot, hogy felkészítem a gyerekeket és a nevelőtestületet a költő fogadására. Egy vasárnapon aztán megérkeztek, igazi ünnep volt ez a kisváros számára, ritkán köszönthettünk Técsőn ilyen illusztris személyt. Látogatásának minden pillanata emlékezetes maradt, de volt egy momentum, amit sok-sok idő múltán is szóba hozott: miután bekísértük a nagyterembe, a több száz diákkal és tanárral, szülővel, meghívott vendéggel közösen elénekeltük a magyar himnuszt. Nem gondolom, hogy rendhagyó dolgot tettünk, mégis látszott rajta: nagyon meghatotta, hogy Kárpátalján ilyen szívből jövően és őszinte szeretettel köszöntik őt. Jó lett volna belesni a gondolataiba, megtudni, mit érzett, s bár nem volt erre lehetőség, a későbbi találkozásaink alkalmával mindig megkérdezte: „Tudjátok-e még olyan szépen énekelni a magyar himnuszt?” Erre általában azt feleltem, hogy még szebben, mert most már gyakorolhatjuk.

Olyan, mint a gyémánt

– A gyerekek sok Kányádi-verset szavaltak, ő pedig a törökországi utazásáról mesélt. Igyekeztünk megmutatni a técsői nevezetességeket, elkísértük az Árpád-korban épült református templomba, a Kossuth- és a Hollósy-szoborhoz. Végig ott motoszkált bennem, hogy felteszem a kérdést, mi a költészetének a titka, ám olyan gyorsan eltelt ez a néhány óra, hogy nem volt lehetőségem erre, azt azonban kávézás közben elárulta, hogy sokat készül, mielőtt hozzáfog az íráshoz. Körbejárja, utánaolvas az adott témának, ami költészetén érezhető is. Olyan, mint a gyémánt: minél több oldala van, annál csillogóbb és annál értékesebb. Búcsúzóul meghívott magához, azt mondta, van egy kis nyaralója a hargitai fenyvesekben, ahová elvonulhat a zajos és legtöbbször érthetetlen világtól. Kérte, kóstoljam meg az ottani, fiatal tűlevelűekből készült fenyőpálinkát, ha már megkínáltuk a vodkánkkal. Őszinte, kedves gesztus volt ez, tudta, hogy nem utoljára sodort minket össze az élet, amit egy dedikált verseskötettel nyomatékosított is. Azt írta: „Szöllősy Tibornak találkozásaink, técsői találkozónk emlékéül szeretettel Kányádi Sándor”.

Közvetlenség, szívélyesség

– A kis nyaralóba sajnos soha nem jutottam el, de Budapesten többször felkerestem. Az egyik ilyen alkalommal együtt mentünk az istentiszteletre, máskor „csak” beszélgettünk, nagyon érdekelte a kárpátaljai emberek sorsa, mindig be kellett számolnom úgy a rosszról, mint a jóról. Könyvheteken rendszerint maga mellé ültetett, váltottunk néhány mondatot, és én büszke voltam arra, milyen közvetlenséggel, mennyire szívélyesen fogad. Azóta is hordozom magamban ezeket az emlékeket – mosolygott Tibor a fekete-fehér fényképeket forgatva. CSA

Az író kötelessége lejegyezni a múltat

Amikor megjelent A kígyó önmagába mar című, a csernobili emlékeimet feldolgozó regényem, megajándékoztam vele Kányádi Sándort, gondolván, ha egy is lesz a sok közül, mégiscsak ott lapul majd a polcán. Két-három évvel később, amikor találkoztunk, azzal kezdte, hogy gratulált, és elmondta: nagyra értékeli ezt az írást, mivel a regény első része a magyarság életéről és szinte kilátástalan jövőjéről szól. Azokról a sajnálatos hervadásokról és sorvadásokról, amik bekövetkeztek a magyarság életében a felszabadítás utáni években. Úgy gondolta, minden tollforgatónak, éljen bárhol, kötelessége lenne lejegyeznie szülőhelyének múltját, mert ezekből a téglákból épülne fel a népünk történelme.

Fantasztikus érzés volt, hogy ezt a következtetést az én szerény könyvemet olvasva szűrte le – jegyezte meg dr. Szöllősy Tibor.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában