A tradícióőrzés és az újítás művészete

Nyíregyháza - Az évezredes múltra visszatekintő fazekasmesterség iránt érzett tisztelet, a kitartó és alázatos munka, a hagyományossal részben szakító, kreatív látásmód tükröződik Szolanics Elvira kerámiáin. Nyíregyháza önkormányzata az idén augusztus 20-án az Inczédy György életmű-díjat adományozta a nyíregyházi művésznek.

– Huszonéves voltam, amikor Nyíregyházán a Nyírfa Áruház előtt láttam egy idős férfit korongozni, szájtátva néztem, ahogy az agyaggal dolgozott. Miközben lábával forgatta a korongot, keze finom, síkos anyaggal munkálkodott, amelyből pillanatok alatt csodálatos tárgyakat alkotott: kancsókat, vázákat. Vajon honnan pottyant oda a bácsi? – fordult meg a fejemben, ugyanis akkoriban nem volt mindennapos, hogy az utcán kínálják portékáikat a kézművesek. Innen kaptam a motivációt arra, hogy megtanuljam a fazekasmesterséget, kutatni kezdtem, hol tanulhatnék meg agyagozni, és nem sokkal később rátaláltam a nyíregyházi népművészeti stúdióra, ahol a Dorogi házaspár tanítványa lettem – mesélt munkássága első éveiről Szolanics Elvira, aki sohasem gondolta volna, hogy egyszer a fazekasmesterség mellett köt ki.

Az érettségi után a műemléki felügyeletnél dolgozott, szeretett volna megtanulni angolul, ezért három évet az Egyesült Királyságban töltött, s miután hazajött, tanári pályára készült. A népművészeti műhelybe továbbra is eljárt, s mivel külföldi ösztöndíjas útjain „egy másik ajtó nyílt ki előtte” (a British Múzeumban japán nagymesterek bemutatóin vehetett részt, új technikákba nyert betekintést), egy idő után azt vette észre, hogy amikor alkot, a népművészettől elkalandozik az ipaművészet felé. Sokáig angoltanárként és fazekasként is helyt akart állni, ám a szíve a kézművesség felé húzta, s férjével elkezdték lerakni annak a műhelynek az alapjait Nyírszőlősben, ahol immár több évtizede alkot.

Összerakja a régit és az újat

– A népi iparművész címet sok-sok zsűriztetett tárgy után kaptam meg, a Magyar Alkotók Országos Szövetségének tagja lettem, amely egyfajta felelősség a szakma iránt, és elköteleződés a minőségi munkára. Tárgyalkotónak érzem magam, mint a népművészek többsége, de az iparművészetben annyiféle anyag és technika létezik, hogy ezeket bűn lenne nem kipróbálni, a fantáziám és a kreativitásom itt bontakozhat ki igazán – mondta szerényen a művésznő.

– Középen egy faszegélyes tükör díszíti ezt a régi fürdőszobafalat, a több mint másfél méter magas fal minden egyes apró kerámiakockából álló elemét újra raktam – mutatta meg azokat a darabokat munkáiból, amelyek akár „A régi és az új találkozása” gyűjtőcímet is viselhetnék.

– Imádom a régit és az újat együtt látni, nemrégiben egy régi fém mosdóállványba álmodtam újra a tárgyakat. Lavór, bili, kancsó, szappantartó és fogmosó poharak készültek agyagból. Szeretem a rátétes technikát, főleg a korongozott tárgyakat díszítem ezzel a módszerrel. Egyenként kisodrom a kis virágokat, indákat (díszítő elemeket) agyagból, s felrakom azokat a bőr-kemény állapotban lévő tárgyakra, majd száradás után kiégetem. Két égetésre van szükségünk, ahhoz, hogy egy tárgy funkcionáljon, ezért mázazás után visszateszem a kemencébe és ezer fok körül ismét kiégetem. Aprólékos, időigényes munka, de azt szeretem, amivel nagyon meg kell dolgozni!

– Vannak fazekasmesterek, akik kiválasztanak egy-egy tájegységet és az arra jellemző motívumokkal dolgoznak egy életen át, azt mesterien tudják, felnézek rájuk, és tisztelem őket, hálás vagyok érte, hogy tőlük tanulhattam.

Én nem ilyen vagyok, állandóan kísérletezek, még be sem fejezek egy tárgyat, de már a következőn töröm a fejem. Hogyan lehet ötvözni, megújítani a hagyományos motívumokat? Nagyon óvatosan és kis lépésekben, megőrizni a múltat, de hozzátenni valamit a jelenből. Az én fejemben ez a nagy és folytonos kérdés jár, ez hajt munka közben – mondta Szolanics Elvira.

Visszatérés a természeteshez

– Érzem az emberekben a népi alkotásokhoz, a természetes anyagokból készült tárgyakhoz való visszatérés igényét, és ez nem is csoda! Tömérdek műanyag vesz minket körül, ezért az ember lelkében is vágyik arra, hogy megérintse a föld kincseiből készült tárgyakat. Az agyagedények hajdanán nem hiányozhattak a lakásból, konyhákból, az ünnepi asztalokról. Fizikai és szellemi síkon is kirajzolódik, érezhető a gépsorról lekerült, valamint az emberi gondolat, fantázia és kéz által létrehozott tárgyak közötti különbség – hangsúlyozta Szolanics Elvira, aki a Megyei Népművészeti Egyesülettel közösen rendszeresen szervez fazekas-keramikus szaktábort műhelyében, részt vesz pályázatokon, melyek nélkülözhetetlenek szakmai fejődése szempontjából. Megtudtuk, hogy a művésznőt a raku kerámia ejti rabul mostanában, erre szeretne az elkövetkezendőkben több időt fordítani.

KO