2019.02.14. 14:40

20 éve történt: megbénította a megyét a méteres hó, halálos áldozatok is voltak

Szabolcs-Szatmár-Bereg - A hóesés 73 települést zárt el rövidebb-hosszabb időre a külvilágtól, a 36-os úton 574 jármű akadt el, tragédiák is történtek.

– Aki átélte, biztosan nem felejti el 1999. február 10-ét: azon a húsz évvel ezelőtti szerdán annyi hó esett, hogy szinte megbénult a megye. A Nyírségben 25-30, a szatmári és beregi részen 30-35 centiméter hó esett rövid idő alatt. Utak váltak járhatatlanná, településeket zárt el a hó a külvilágtól. A honvédség helikopterekről dobta le a kenyeret és a gyógyszert az érintett falvakban, akadozott a vérellátás, a megye egy részén leállt a busz- és vonatközlekedés, sok iskolában szünetet rendeltek el, még temetéseket is el kellett halasztani. Mivel a mentők nem jutottak el az elzárt településekre, több súlyos beteget helikopterrel szállítottak kórházba, nyolcan pedig megfagytak a hatalmas hóban, és az élet csak egy hét után tért vissza a rendes kerékvágásba.

– Amikor 1999. február 9-én esni kezdett a hó, valójában semmi különös nem történt. A közútkezelő tette a dolgát, ment az élet annak rendje-módja szerint. Aztán 10-én délután jöttek a gondok csőstül – idézte fel a két évtizede történteket Istenes Sándor, a polgári védelem akkori megyei vezetője, nyugállományú dandártábornok.

– A 36-os úton Tiszavasvári és Nagycserkesz között egy kamion „bebicskázott”, és teljesen elzárta a forgalmat. A helyszínre siető daru sem tudta kimenteni, sőt, egyre több lett az elakadt jármű. A hó csak esett, esett. A közút marógépei is ott rekedtek. Mindenképpen külső segítséget igényelt a helyzet kezelése. Többek között 10 T–72-es harckocsi, 4 harckocsimentő és sok páncélozott szállító, nehézvontató, harci eszköz mellett helikopterek is érkeztek a megyébe. Az őszi beregi árvíz idején a mozgósítással kialakult egy aktivizálható kapcsolatrendszer, az abból levont tanulságokat tudtuk hasznosítani.

– Sajnos, nem volt hiteles információ arról, hogy mennyi a dialízises beteg. Később kiderült, hogy 120 beteget kellett eljuttatni a kórházakba. A dialízises betegeket benn kellett tartani. Különböző járművekkel öt veszélyeztetett kismamát kellett beszállítani ellátásra. – A kórházakkal mindvégig szoros együttműködésben voltunk éppúgy, mint az önkormányzatokkal, amelyek mozgósították a saját erejüket. Összesen 73 település volt rövidebb-hosszabb időre elzárva a külvilágtól, az említett 36-os úton 574 jármű zsúfolódott össze, bennük mintegy 800 felnőttel és gyerekkel. Iskolaszünetet kellett elrendelni a rendkívüli hóhelyzetben. Nagyon sok állattartó telepet, bokortanyát vett körül hófal, nagy nehézség árán lehetett oda eljutni. Aztán amikor elmúlt a veszély, 1999 márciusában a belvíz pusztított, de az már egy másik történet…

Dr. Helmeczy László a közgyűlés alelnökeként és egyben a védelmi bizottság alelnökeként lett kulcsszereplője a 20 évvel ezelőtti eseményeknek, így aztán bőven volt mit mesélnie.

– Emlékszem, hirtelen jött az a rettenetes hó. Valójában Nyíregyházát is elzárta a külvilágtól, de még inkább a bokortanyákat. Soha nem feledem, az egyik ilyen bokortanyára katonai lánctalpas járművet kellett küldenünk egy dialízisre kórházba rendelt betegért, mert másképpen nem volt megközelíthető. A megyei rendőrfőkapitánnyal, Ignácz István tábornokkal minden eszközzel – helikopterrel, kétéltűvel és egyéb katonai járművekkel – igyekeztünk segíteni a hóval elzárt területeken, kenyeret dobtunk le, élelmiszert vittünk a falvakba. A városlakók, a katonák, a polgári védelmisek és a katasztrófavédelem dolgozói egy emberként fogtak össze, hogy úrrá tudjunk lenni a kialakult helyzeten. Egy kellemetlen emlékemet is elmondanám: mivel az önkormányzatnak nem volt arra alkalmas, összkerékmeghajtású gépjárműve, kitaláltam, hogy néhány segélycsomagot a saját Mitsubishi terepjárommal viszek ki. Egy tank törte előttem az utat a rettenetes hóban. A kiskatona, aki vezette, jót akart, és hogy meg tudjak fordulni, váratlan manőverbe kezdett. Hirtelen hátramenetbe kapcsolt, nem véve észre, hogy ott vagyok szorosan mögötte. Dudálhattam, abból mit se hallani egy tankban, így rátolatott az alig néhány hónapos autómra. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy bár az eleje összetört, még járóképes maradt. A kiskatona nem győzött mentegetőzni.

– Aznap késő éjszakáig jártuk a térséget, Csabai Lászlóné polgármester asszonnyal Nyírszőlősbe is kimentünk, ahol a helyi képviselő éppen a hólapátolást szervezte. Persze máshol is voltak nagy közösségi megmozdulások. Elrendeltem azt is, hogy kamion se ki nem mehet a városokból, se be nem jöhet. Ha egy ilyen monstrum megcsúszik, nincs, ami egy kétsávos úton kimenthetné. A kórházzal is szépen áthidaltuk a problémákat.

– A legfontosabb az volt, hogy a mentők közlekedni tudjanak, mert hiába nagy a hó, attól még szülhetnek a várandós asszonyok. Estére sikerült mindenhol megteremteni a közellátást, a hótól elzárt települések se maradtak élelem nélkül – zárta mondandóját dr. Helmeczy László.

Sajnos, a rendkívüli időjárásnak halálos áldozatai is voltak. Február 11-én egy idős hölgy combnyaktörést szenvedett és meghalt, egy nyírtelek-ferenctanyai fiatalember pedig megfagyott. 13-án Nagyszálláson egy hatvanas éveiben járó férfit találtak holtan. Ő a telkére ment ki, hogy a nyulait megetesse, de útközben elfáradt vagy rosszul lett, de leült egy villanyoszlop tövéhez – ott találtak rá a holttestére. Ibrány-Homoktanya közelében ugyancsak fagyhalált szenvedett egy gyalogosan hazaigyekvő férfi, míg Vadastanya környékén egy negyvenes éveit taposó, ugyancsak hazafelé tartó férfi fagyott meg.

Február 13-án reggel érkezett a bejelentés a rendőrségre, hogy Kazárbokorban eltűnt két favágó. A keresésükre indultak, de a katonai harckocsi elakadt a hóban. Másnap a rendőrségi helikopter megtalálta őket, s kiderült: kellő mennyiségű élelem volt náluk, az erdőhöz közeli tanyán volt a szállásuk, s azt üzenték a hozzátartozóiknak: nem kell aggódni értük, jól vannak.

"Szánkón vittük ki az újságot az előfizetőknek"

A legtöbb előfizető megértéssel fogadta, hogy késve kapta meg a Kelet-Magyarországot.

– Hát, az nagyon nagy kihívás volt! – tekint vissza a húsz évvel ezelőtti viszonyokra Vadilku Mihályné kézbesítő. Megszokott hajnalokon kerékpárral viszi ki a Kelet-Magyarországot az előfizetőinknek, így tett volna akkor is, de a hűséges „drótszamarát” szánkóra kellett lecserélnie. Kerékpárral képtelenség volt közlekedni, de még gyalogszerrel sem volt egyszerű.

– Kétszáz újságnak már súlya van, azt húztam magam után, de milyen érdekes: egy ilyen rendkívüli helyzetben megmutatkozik, ki milyen ember. A legtöbb előfizető megértéssel fogadta, hogy csak késve kapta meg a lapot, sőt, segített is, tolta a szánkót egy darabon.

– Ám volt olyan is, aki reklamált, s épp olyan ember, aki a saját háza előtt sem seperte el a havat. Neki nehéz volt megmagyarázni, hogy ahol hóakadály van, ott időbe kerül átverekedni magunkat az újsággal. Az sem volt túl kellemes, amikor türelmetlen autósok dudáltak rám, miközben sorstársak voltunk abban, hogy egyikünk sem tudott úgy haladni, ahogy szeretett volna – szembesít nemes és gyarló tettekkel, merőben eltérő reakciókkal Angéla.

– Egyébként nem feltétlenül kell ilyen nagy mennyiségű hó – fűzi még hozzá –, hogy a kézbesítők komoly kihívásokkal szembesüljenek. – Mi hajnalban elsők között kelünk útra, és olyankor még nem oldja fel az út jegét a sózás, többnyire nincs elsöpörve a porták előtt a hó, de el kell jutnunk minden kapualjba. Ilyenkor többnyire csak tolni tudjuk a kerékpárt, de figyeljük az időjárás-előrejelzést, és korábban kelünk, ha kell.

Húsz éve hiába nyitott ki a kabalási kisbolt

– A 20 évvel ezelőtti nagy havazás Kabalást teljesen elzárta a külvilágtól – emlékezett vissza Mrenkó László, a Kabalás Polgárőr Egyesület elnöke. – A kisbolt hiába nyitott ki, az akkor itt élők alapvető élelmiszer-ellátása nem volt biztosított. A településrész lakóinak összefogása révén sikerült az idős vagy beteg lakosokat kimenekíteni, ezt követően jött az újabb fontos feladat: a kenyér beszerzése. Ezt a nyíregyházi ÁFÉSZ vezetése honvédségi jármű felvezetésével oldotta meg. Az akkori eseményeknek hosszú távú hatása is lett, ugyanis akkor fogalmazódott meg a polgárőrség létrehozásának gondolata. Ma már nyolcszázan élnek Kabaláson, a településrész lakói pedig immár húsz éve örülnek a polgárőrök munkájának.

A pilóták azt sem látták, hogy merre van a leszállópálya

A helikopterek mellett a pilótákat is kiszolgálták a repülőtéren. Mint annyi más rendkívüli helyzetben, a hó rabságában is stratégiai szerep jutott a nyíregyházi repülőtérnek. Az 1999-es eseményekre Horváth Péter, a repülőteret üzemeltető Tréner Kft. ügyvezetője emlékezett vissza.

– A megyei közgyűlés elnöke, Zilahi József küldött hómarókat, hogy megtisztítsák a felszállópályákat, a kiszolgáló útvonalakat és -tereket, ám a nagy hóban azt sem lehetett látni, hol van a pálya, félő volt, hogy a gépek összetörik a jelzőfényeket. Azóta minden ősszel műanyag jelzőpálcákat tűzünk ki a pálya széleire, segítve a tájékozódást, ha megint ilyen nagy hóval jönne a tél.

– A repülőtér megtisztítása után fogadhattuk a honvédségi helikoptereket, itt adtak készültséget, és innen szálltak fel bevetésekre, vitték a kenyeret és az élelmiszert az elzárt falvak lakosságának. A rendkívüli szolgálat során 24 órás készenlétet adtunk, működtettük az irányadókat, teát főztünk a pilótáknak, gondoskodtunk a logisztikáról, a helikopterek éjszakai őrzéséről, és rendelkezésre bocsátottuk a teljes repülőtéri infrastruktúrát. A kiképzésben nem okozott fennakadást, mert ebben az időszakban szünetelt a hallgatók gyakorlati oktatása – sorolta Horváth Péter, aki néhány bevetésen maga is elkísérte a helikopteres mentőegységet – a terepismeretének nagy hasznát vették a levegőben.

Az égből hullott a kenyér

A bokortanyák népe jelesre vizsgázott összetartásból és leleményességből. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Az imádság ezen sora új értelmet nyert a nyíregyházi bokortanyákon élők számára húsz évvel ezelőtt, a lakosok ugyanis nap mint nap a kenyérszállító helikoptert kémlelték az égre révedve.

– A terület önkormányzati képviselőjeként forródróton tartottam a kapcsolatot a segítőkkel és a segítségre szorulókkal, részt vettem a külterületi expedíciókon. A kenyérszállító helikopteren ülve igyekeztünk megfelelő helyeken landoltatni az élelmiszercsomagokat. Az egymást segítő tanyasi idősek akkor is leleményesek voltak: ha nem volt kenyér, elővették a maradék lisztet, sót, olajat, és sütöttek lángost, vakarót – mesélte Gyebrószki János, a Bokortanyák Lakosságáért Egyesület elnöke.

Filmnézéssel ütötték el az időt

Egy tapodtat sem mozdulhattak a diákok a kollégiumból a többnapos hófogság alatt.

– Valóban nagy hófalak lepték el az egész várost. Emlékszem, reggel a kihalt utcákon, combig érő hóban mentem tanítani, nem lett volna muszáj, mert szünet volt mindenütt – idézte fel Huszárné Kádár Ibolya, a Zrínyi Ilona Gimnázium akkori igazgatóhelyettese. – A hó miatt bennrekedt kollégisták kaptak meleg vacsorát, ügyeletet szerveztünk, a diákok videófilmekkel űzték el az unalmat, s kizárólag szülői kísérettel mehettek haza. A nagy előadókban és a tornateremben külsősöket szállásoltunk el, intézményünket azóta is többször kijelölte a katasztrófavédelem erre a feladatra – mondta el a jelenlegi igazgató.

– A járhatatlan utak miatt nem közlekedtek a buszok, csak gyalog lehetett megközelíteni a munkahelyeket. Így voltak ezzel a wesselényis diákok is, mert az iskolába csupán ötven tanuló érkezett meg – ők a közelben laktak. A rendkívüli állapot miatt az akkori polgármester 3 napos rendkívüli szünetet rendelt el. Előbb a városban indult be az élet, délre már egy nyomvonalon megindult a közlekedés – emlékezett vissza Ujvári Gyula és Zolcsák Zsuzsanna, az iskola két pedagógusa.

Havat lapátoltak és tolták a mentőautót

– Húsz év távlatából is jó érzés arra visszagondolni, hogy a kialakult hóhelyzetben, a járhatatlan utak ellenére nem pánikolt senki, nem esett kétségbe, hanem tette dolgát, mert meg kellett oldani a problémákat – fogalmaz Csikós Péter. Az Egészségügyi Alapellátási Igazgatóság vezetője akkor sürgősségi kocsin mentőtisztként dolgozott, s mint meséli, akik nem tudtak hazamenni, azok természetesnek vették: dolgoznak azok helyett, akik nem tudtak beérni a mentőállomásra.

– Ott volt a mentőben a hólapát, ha kellett, lapátoltunk, ha arra volt szükség, toltuk a mentőt, de például úgy értünk az anyukához, aki épp a gyermekének készült életet adni, hogy egy traktor tolta előttünk a havat, ha pedig elakadt a jármű, akkor is volt, aki kihúzzon bennünket. A tűzoltóság, a katonaság és a lakosság is nagyon sokat segített, mindenki figyelt mindenkire – mondja Csikós Péter. – Azzal tisztában voltunk, hogy nem száguldozhatunk, lassan, de biztosan oda kell érnünk, és sikerült mindent megoldanunk. Ellátás nélkül nem maradt senki, és emlékeim szerint senki sem halt meg amiatt, mert mi nem értünk oda – fogalmaz a volt mentőtiszt, hozzátéve: nem egy esetben a főúton álltak meg és besétáltak a beteghez, majd vissza, mert ez volt a legbiztosabb módja, hogy ne kerüljenek a hó fogságába, és az adott körülmények között a leghamarabb beérjenek a beteggel a kórházba.

– Ahogy visszaemlékszem, a betegek és a hozzátartozók sem tettek szemrehányást, nem sürgettek minket, nem hibáztattak senkit. Tudták, lassabban érünk ki, ha pedig nem mi – mert megközelíthetetlen volt a ház, s erre is volt példa –, akkor a katonaság helikopterrel mentette ki a beteget, majd a mentő vitte tovább a kórházba – osztotta meg velünk emlékeit két évtized távlatából Csikós Péter.

Gávavencsellő felől háromméteres volt a hótorlasz

A községet napokra elzárta a hó a környező településektől.

– Nem ért minket villámcsapásként, ami történt, hiszen a rádióban jelezték: sok hó és erős szél várható – emlékezett vissza a havazást megelőző napokra Hajnal András, s hozzátette: 1999. február 10-én reggel 60–70 centiméteres hóra ébredtek. – Ahogy mindenki, én is lapátolással kezdtem a napot. Egyszer csak egy hetven év körüli néni kiabálására lettem figyelmes: „Polgármester úr, szabadítsanak ki, mert nem tudok kijönni!” Nevetve válaszoltam neki, hogy olyan nagy baj nem lehet, ha képes volt több mint egy kilométert sétálni azért, hogy ezt elmondja – jegyezte meg mosolyogva Tiszabercel korábbi vezetője.

– Bementem a hivatalba, és telefonon beszéltem a kollégáimmal. Gávavencsellő felől háromméteres volt a hótorlasz, egy busz belecsúszott az árokba, csak a teteje látszott ki.

Buj és Kótaj felől is hatalmasra hízott a hó, ahogy Ibrány és Paszab irányába sem lehetett közlekedni, ami azt jelentette, hogy Tiszabercelt elzárta a hó a világtól.

– A közmunkásokkal végigjártuk a községet, ahol idős, beteg emberek laktak, ott ösvényeket ástunk, hogy eljuthassanak a tűzifáig, melléképületekig. Szerződésben álltunk egy vállalkozóval, ő próbálta megtisztítani a település útjait, a képzőintézet erőgépekkel segítette a munkát – részletezte Hajnal András. Mint elmondta: a lakosság nem nagyon tehetett mást, elfogadta a helyzetet, felvásárolták a boltok készleteit. A legnagyobb gond a kenyér hiánya volt, amit helikopterről dobáltak le a tiszabercelieknek.

– Szerencsére akkoriban a háziorvos a községben lakott, így el tudta látni a betegeket, ám ketten vesekezelésre szorultak, őket katonai helikopterrel szállították kórházba. A kisvasút sem boldogult az ítéletidőben, három Kamazzal és egy rakodógéppel szállítottuk el a havat a vasúti pályáról a vásártérre. Négy nap után először Ibrány felé nyílt meg az út…

Kollégáinkat kérdeztük: Hogy emlékeznek vissza a húsz évvel ezelőtti történésekre?

Száraz Ancsa: Hat napig nem tudtam hazamenni, az egyik barátnőmék „fogadtak be”. A férje a fővárosban ragadt, egyedül maradt a kisfiával, így hármasban töltöttük a nagy havazás közel egy hetét. Amikor lecsendesedett a hóvihar, szánkóval jártuk be a környéket, és élveztük a járművek nélküli város csendjét.

Dankó Mihály: A közeli tanyán élő szüleimért aggódtunk, és csak akkor nyugodtunk meg, amikor híre jött, hogy helikopterrel vittek nekik kenyeret, tejet. De voltak jó pillanatok is: a szomszédok összefogva – egy kis finom forralt bortól „fűtve” – kalákában segítették egymást, hogy legalább az utcára ki tudjanak menni.

Mán László: A Szparival görögországi edzőtáborban voltam. Nagy meglepetésünkre ott is hó fogadott bennünket, ami a tengerpart környékén annyira nem megszokott. Amikor hazaérkeztünk, az udvaron nem látszott a Suzukim. Néhány órába telt, míg ki tudtam szabadítani a hó fogságából.

Matyasovszki József: Leszámítva a sok kellemetlenséget és a világtól elzártak kiszolgáltatott helyzetét, az a hó akkor egy kicsit emberarcúbbá is tette a lelassult várost. Emlékszem: a legtöbben csak gyalog tudtak a munkahelyükre bemenni, és a hosszú séta alatt azelőtt idegenek elegyedtek szóba egymással.