Nyomozás a múltban

Ez a sok évtized szinte már egy emberöltőnek felel meg, így aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik szemtanúi lehettek az akkori eseményeknek. Ropogtak a fegyverek, tűzharcot vívtak az egymással szemben álló erők, s az elesett katonákat el kellett temetni. Ma már szinte lehetetlen megmondani, hogy hol, merre lehetnek még jeltelen sírok, hol nyugszanak magyar, német és orosz katonák, de néhányan még napjainkban sem adják fel, szeretnék kideríteni az igazságot. A régmúlt eseményeit kutatók között egyaránt vannak civilek és hivatásos katonatisztek, akik azt vallják: a kegyelet és a méltó sírhely minden hősi halottat megillet. Nem könnyű a múltban nyomozni, hiszen mint egy puzzle-játékot, úgy kell összeilleszteniük az apránként napvilágra került tényeket, emlékeket, igazságtöredékeket, ezért tisztelet a múlt nyomozóinak.

Apáról fiúra, szájról száj­ra szálltak a történetek a második világháború harcairól és szörnyűségeiről, azonban a legtöbb szemtanú, a már elhunyt idős emberek magukban őrizték a titkokat sok-sok évtizeden keresztül. Féltek elmondani az igazságot, féltek a megtorlástól, rettegtek, hogy hátrányuk lesz, ha az igazságra fény derül.

Szerencsére a közelmúltban megjelent felhívásokra jelentkeztek még élő szemtanúk, akik 1944-ben 7-8 évesen átélték a háborús eseményeket, s ennyi év távlatából is tudtak hasznos információkat mondani. Jó lenne, ha a köztünk élő idősek közül minél többen fel tudnák idézni a feledés homályába vesző régi emlékeiket, hiszen talán már az utolsó órában vagyunk… az utolsó órában vagyunk…

M. Magyar László