Aranysarkantyús vitézeink 1916-ból

Az aranysarkantyús vitézeket (lovagokat) a középkortól a királykoronázások alkalmával Szent István király kardjával történt ünnepélyes avatási ceremónia keretében tüntették ki ezzel a címmel. Dózsa György is ilyen vitéz volt.

Külön jelvényt nem viseltek, de a kalapjukon a tollforgó alatt egy kisebb méretű aranysarkantyút viseltek, illetve különös kegyként aranyból készült sarkantyúkat nagyobb ünnepeken. Először és utoljára Boldog IV. Károly 1916-os koronázása után készült nyakban hordható jelvényük, ekkor 47 vitézt avattak, akik mind megjárták az I. világháború poklát.

A királykoronázásért felelős gróf Bánffy Miklós emlékirataiban így emlékezett vissza a rendkívüli eseményre: „Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel.

A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt. Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek – azok, kiket megkímélt a sors – merev, katonás vigyázzállásban sorakoztak. A blúza mindnek telis-tele volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszéltek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal…

Háromszor érinté a vállat

Valóban a Divina Commediába illő fordulat! Csak más sorrendben: a Paradiso előbb, azután az Inferno. Sorban álltak és vártak. Nem néztek se jobbra, se balra, akárha roham előtt várták volna a parancsot… A király visszajött. Koronásan, palástosan. Elfoglalta az előrehúzott trónt. Elhangzott az első név. Kettéroppant, szürke emberroncs tápászkodott föl két fekete mankóra.

A tisztiszolgája elkapta, hogy el ne vágódjék. Az támogatta át néhány lépésnyire. Ott, a trónlépcsőn összeomlott, miközben Szent István pallosa háromszor érinté a vállát. Azután valahogy fölemelték, és a szolgájával nagy nehezen kitántorgott a templomból.”

A legutolsó avatáson hat személy származott a történelmi Bereg, Szabolcs és Szatmár vármegyékből. Katonai múltjuk elismeréseként a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Értéktár Bizottság 7/2019. (I. 25.) határozata alapján felvételt nyertek az Értéktárba.

Életútjuk előtt tisztelegve ismertetjük rövid életrajzukat.

Remélhetőleg a kitüntető cím mellett méltó emlékjel is hirdetni fogja a megyei aranysarkantyús vitézek hazaszeretetét, hűségüket a hazához, amelyért a legdrágábbat, az életüket is készek lettek volna feláldozni.

Kertész József százados,

Komiszár Dénes t. főhadnagy

Gróf Tisza Lajos

Gróf Tisza Lajos (1879–1942) a kassai 5. honvéd huszárezred tartalékos századosa, Tisza István miniszterelnök öccse. Az orosz fronton 1915 nagypéntekén oly súlyos haslövést kapott, hogy hónapokig életveszélyes állapotban volt, miközben vérmérgezést kapott, majd jobb lába térdben lebénult.

Nyolcszor műtötték, sebesülésének nyomait élete végéig viselte. A harcmezőről két szakolyi cselédje mentette ki, akiket 12 hold földdel jutalmazott meg.

1916-ban IV. Károly király az elsőként avatta aranysarkantyús vitézzé. Akkor még olyan gyenge volt, hogy csak tisztiszolgája támogatásával tudott a király elé járulni.

A trón első lépcsőjénél tovább azonban nem tudott menni, mire a király felállt és úgy érintette meg Szent István kardjával vállát. Bánffy Miklós róla írta emlékirataiban ezeket a sorokat. Az összeomlás után visszavonult a közélettől és kocsordi gazdaságának élt. Közszeretetben és köztiszteletben állt, nagyon szerették a falubeliek. Végakarata szerint a református templom melletti kertben temették el, sírja szépen gondozott.

Herceg Odescalchi Béla

Herceg Odescalchi Béla (1890–1953) a család baktai ágának tagja. A 9. huszár­ezred tartalékos főhadnagya. Dicsőségesen helytállt az 1914-es limanovai csatában, ahol a Monarchia csapatai megállították az oroszokat. Ő is súlyosan megsebesült.

A Bruszilov-offenzíva után Katonai Érdemkeresztet kapott, az orosz békekötés után Odesszába került. A németek Vaskereszttel tüntették ki. A főrend, majd a két világháború között a felsőház tagja. Aktív vezetője volt a Lovaregyletnek. 1938-tól a Földművelésügyi Minisztérium lótenyésztési főosztályának vezetője, majd államtitkár. Amerikai emigrációban hunyt el.

Gróf Forgách Balázs

Gróf Forgách Balázs (1882–1953) a 14. huszárezred tartalékos főhadnagya, harcolt az orosz, az olasz és a román frontokon. Többször is súlyosan megsebesült. Leszerelése után Budapesten a Pénzügyminisztérium fogalmazójává nevezték ki, de a Károlyi-kormány alatt az esküt megtagadta, így el kellett hagynia hivatalát, a Tanácsköztársaság alatt börtönben volt.

A tornyospálcai 1800 holdas családi birtokán mintagazdasága volt, méhészete Európa-hírű volt. A Királyi Yacht Club vezetője, a Nemzetközi Erdészeti Központ és az Országos Erdőgazdasági Tanács tagja. Budapesti sírját felszámolták.

Lónyay László

Lónyay László (1895–1954) a család beregi ágához tartozott. Az 1. tábori ágyúsezred tartalékos zászlósaként harcolt a nagy háborúban, ­amelyben kétszer is megsebesült. A Vitézi Rend érdekében kifejtett ­tevékenységéért 1937-ben Magyar Koronás ­Bronzéremmel tüntették ki.

A Hermes Bank vezérigazgatójaként dolgozott, majd 1940-ben tartalékos ­századosként okirati dicséretben részesült. 1946-ban hadifogoly ­Uzmanyban, haza azonban már nem térhetett a Szovjetunióból, végül Németországban telepedett le. ­Münchenben hunyt el, a sírja még megvan.

Gróf Károlyi Gyula

Gróf Károlyi Gyula (1871–1947) a baktalórántházi gróf Degenfeld-kastélyban született. 1906-tól 1910-ig Arad megye és Arad város főispánja. Az I. világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, és az orosz fronton teljesített szolgálatot mint a 3. huszárezred tartalékos hadnagya. Ezen harcok alatt vitézségével és példaadásával különösen kitűnt.

A kommunizmus kitörése után, 1919. május 5-én megalakította Aradon az első ellenforradalmi kormányt, és annak miniszterelnöke lett; a románok azonban megakadályozták abban, hogy munkáját megkezdhesse. A kormány tagjainak egy részét Mezőhegyesen letartóztatták, mire a többiek Szegedre menekültek. Itt alakult meg a második ellenforradalmi kormány, amelynek szintén ő lett az elnöke. Miniszterelnökségéről július közepén lemondott.

1927-től felsőházi tag, 1928-ban koronaőr, 1930-tól a Bethlen-kormány külügyminisztere, 1931-ben Székesfehérvár országgyűlési képviselője, 1931-től 1932-ig miniszterelnök. Lemondása után is a kormányzó legszűkebb politikai környezetének tagja. Hamvait 1959-ben helyezték át a fóti templom alatti családi kriptába.

Vitéz Vén Zoltán

Vitéz Vén Zoltán (1893–1983) harcolt az orosz és a román frontokon, többek között a napi sajtóban sokat hallott Úz-völgyében. A 24. brassói gyalogezred főhadnagyaként 1917-ben egy olaszországi táborba küldték kiképzőtisztnek, innen pedig visszakerült harcoló ezredéhez. A világháborút súlyos sebesülésekkel, szép kitüntetéssorral fejezte be, élükön a Magyar Arany Vitézségi Éremmel.

Az összeomlás után Kolozsváron részt vett a román megszállás megakadályozása érdekében létrehozott Székely Hadosztály megszervezésében, századparancsnokként harcolt hazája és szülőföldje védelmében. A mátészalkai ütközetben sebesült meg, és esett román fogságba, melyből szabadulva Nyíregyházán telepedett le, ahol még életében élő legenda vált belőle. Mindenki csak Zoli bácsinak hívta.

Horthy Miklós 1921-ben az elsők között avatta vitézzé. 1939-ben őrnagyként vett részt Kárpátalja visszafoglalásában, később a katonai közigazgatásban teljesített szolgálatot, majd ezredesként a 71. határvadászcsoport parancsnoka lett. Csehországban fogták el a szovjetek az alakulatával együtt, 1948-ig egy észtországi hadifogolytábor rabja.

Mint megbízhatatlant, elbocsátották a Honvédségből, nyugdíjat nem kaphatott, gondoskodnia kellett feleségéről is. Napszámosként, raktári segédmunkásként kereste kenyerét, nyomorogtak. 1956-ban bár tagja lett a Nemzetőrségnek, a nyugalom fenntartását szorgalmazta. A Balaton melletti Kőkút-gyöngyöspusztai szociális otthon lakójaként hunyt el, balatonboglári nyughelye a Nemzeti Sírkert része. Emléktábláját 2018. december 1-jén avatták fel a nyíregyházi megyeháza falán.