Óriási űrt hagyott maga után

Így nevezte mindenki. A szláv ajkúak az é-t lerövidítve, de őszinte csodálattal, kedvességgel, mert – s ez volt az egyöntetű vélemény – kiérdemelte nevét: karcsú, párduc alakja volt, bundája enyhén vörös, szabályos sötétbarna csíkok futottak hátán, hogy pamacsokban végződve ujjai között kecsessé, lággyá tegyék lépteit.

Bundájának szőrzete olyan dús és hosszú volt, hogy – amikor a napon sütkérezve tisztálkodott – feje eltűnt a takaróban. Amikor végigvonult a tömbház udvarán, vagy sziesztázó tigris módjára az erkély karfájára telepedett, bundája hullámzott, mint a túlérett gabonatenger az enyhe fuvallatban.

Az ismerősöket vagy hozzánk látogató idegeneket az ajtóban fogadta és ránk, majd a belépőre nézve várta reagálásunkat; ha megsimogattuk és azt mondtuk: „Szépem, nincs semmi baj, ez jó ember!”, leugrott az ajtó mellett terpeszkedő székről, és bevonult a szobába. „Ez a cica mindjárt megszólal!” – mondták, ha éppen utasítottuk, hogy „Gyere, fürödni fogsz!”, vagy „Eredj ki az udvarra!”.

Nem volt szapora állat: évente egyszer-kétszer udvaroltatott magának, aminek egy-két kiscica volt az eredménye. Jó adag izgalommal vártuk: hátha hozzá hasonló utódokkal örvendeztetett meg minket, de mindig csalódnunk kellett – nem ismételte meg magát, pedig „sok megrendelés” volt, sokan szerettek volna egy Szépemet.

Szépemhez hasonlót

A nyáron csoda történt: négy egészséges kiscicának adott életet, és ami eléggé szokatlan volt addigi viselkedésében: éjjel-nappal mellettük volt, csak evéskor hagyta őket magukra kedvenc kosarában.

A negyedik utód hasonlított hozzá. Arra is gondoltunk, hogy meghagyjuk, hisz Szépem már tizenkettedik éves, hadd vigye tovább a családfát; aztán mégsem hagytuk meg – odaajándékoztuk szomszédunknak.

Nagyon nyugtalan lett, mikor betérve a szobába nem találta a kosárban a kis Vízhordót. Így neveztük azt. Étvágytalan lett, órákig feküdt mozdulatlanul, az éjszakát házon kívül töltötte. Aggódni kezdtünk: nincs-e valami baja? Aztán napokig nem láttuk. Hiába hívtuk, kerestük, nem találtuk.

Eltűnése ötödik napján arra lettünk figyelmesek, hogy a házunk előtti fűzfa alatt fekszik. Örömmel szóltunk rá:

„Hol voltál, Szépünk?” Alig mozdította fejét, majd fel akart állni, de visszarogyott és keserves hangokat hallatott. Leszaladtunk. Láttuk, hogy baj van. Az oldalán feküdt, bundája csapzott volt, a szőrén sárdarabok, levelek.

Megint szólítottuk, próbált felemelkedni, de visszahanyatlott. „Nagyon beteg, el fog pusztulni” – mondtam ki, majd felemeltem. Ujjaim észlelték lesoványodott testét, eldurvult bundáját. Elernyedt, a hangomra se reagált. „Mi lehet vele, segíts neki, adj valami injekciót!” – rimánkodott életem társa, miközben potyogtak könnyei. Az előszoba linóleumára fektettem; élettelennek tűnt, időnként kapkodta a levegőt.

„Szépem, mi van veled, mi fáj?” – simogatta nejem, de ő csak nem mozdult. Injekciót szúrtam a farába, de nem reagált. Közben a feleségem kinyitotta szobája ajtaját, behozta a kosarat és szólt: „Gyere Szépem, itt van a kosarad!”

A macska feléje fordult, meglátta kosarát, lassan felemelkedett, és odavonszolta magát. Dorombolni kezdett, két szemével kacsintott nejemre, elnyúlt a kosárban kedvenc pokrócán, háromszor-négyszer végighúzta érdes nyelvét feleségem simogató kezén, majd kimúlt. Az erkély alatti kiskertben lévő rózsabokor alá temettük, ahol valamikor önfeledten hancúrozott kiscicáival.

Szöllősy Tibor