Nyíregyháza egy japán cserediák szemével

Yokoyama Sae (ejtsd: Száé) a Tokiótól nem messze fekvő Jokohama kikötővárosból érkezett hozzánk idén január végén. Alig valamit tudott Magyarországról, és egy

biztonságos európai országot keresve böktek rá a térképen a szülőkkel hazánkra.

Igaz, a AFS Nemzetközi Csereprogram Alapítvány jelentkezési lapjára – egyszer keresztfélévre egyszer pedig teljes tanévre – Németországot is bejelöltét, de első helyen kis hazánk bizonyult befutónak.

Sae vasárnapi napon érkezett, és hétfőn már várta az iskola, a Nyíregyházi Szakképzési Centrum Széchenyi István Közgazdasági, Informatikai Szakgimnáziuma. Hogy miért éppen az? Az AFS-nél minden jelentkező óhaját igyekeznek teljesíteni, s mivel a japán vendéget érdekelte a közgazdaságtan, adta magát a Széchenyi. Ráadásul olyan háromgyerekes nyíregyházi család fogadta, ahonnan a fogadótesói is ugyanebbe a suliba járnak. Egyszóval minden klappolt, még az is, hogy a fogadócsalád szoros napirend szerint él, és a lehető legjobban ezzel a szabálykövető, rendkívül fegyelmezett japán lánnyal jártak.

Mennyi ismeretlen!

Most pedig képzeljünk el egy olyan fiatalt, akit még a széltől is óvnak a szülei, és aki hosszabb időre még el se szakadt tőlük. Akire aztán rászakadt egy hosszú repülőút (Németországban kellett átszállniuk), egy ismeretlen ország és nyelv (a fogadószülők nem beszélnek angolul). Egy japán fiútársával érkezett, de a srác tovább utazott Békéscsabára.

Mivel az iskolában sem értett egy mukkot sem – egyedül a számolás és a bemutatkozás ment magyarul –, nyelvtanulással töltötte az időt, és csak jó fél év múlva kezdett ténylegesen beállni a sorba. Mint már említettük, le is vizsgázott magyarból. – Írásban egy kicsivel jobb vagyok – vallotta be. – Ami nagyon nem megy, a „domboraooú” – mutatta mulatságos ajakgörbítéssel, mennyire kimondhatatlan a mi hosszú „ú” betűnk.

Bizonyára feltűnt olvasóinknak, hogy beszélgetőpartnerünket kevesebbszer idézzük egyenesben. Legfőképpen azért, mert lehetetlen volna leírni azt a bájt és csilingelést, amilyen elragadóan egy madárhangú japán leány a magyart ejti, hozzánk képest kissé máshová csúsztatva a hangsúlyokat. És ebben szemernyi irónia sincs.

Sae mindent remekül ért, csak néha kellett bájos „Jáááá!!?” felkiáltással jeleznie, hogy dekódolta a kérdést. Gyorsan sok barátot szerzett, akik buzgón tanítgatták. Egy idő múlva utazgatni is mert, önállóan vonatra ült, hiszen otthon is hányszor beugrott így Tokióba vásárolni. Felutazott Budapestre, Békéscsabára (a kolbászfesztiválon gyúrta a kolbászhúst).

Járt egyedül a Balatonnál, Székesfehérvárott és Szentendrén, vagy éppen néhány estét ott aludt a geszterédi barátnőjénél. Természetesen a fogadószülők is vitték kirándulni, így láthatta Lillafüredet, eljutott Aggtelekre, mint ahogy az állatpark és Sóstó se maradhatott ki. Ha pedig honvágya támadt – mert ilyen is volt –, felhívta a barátnőjét, aki Angliában cserediák, és kölcsönösen megnyugtatták egymást.

A szüleit is csak kétszer merte megcsörgetni, utána mindig nagyon hazavágyott. – Különösen az első hónap végén, nem akartam hallani magyar nyelvet – vallotta be őszintén.

Energiaital és horror

Ma már haza se nagyon menne, zeneiskolába jár, ahol hegedülni tanul. Egyszer zenekarral tájolni is elvitték, és egy vidéki templomban muzsikálhatott. A kérdésre, mit tetszik itt neki a legjobban, azonnal vágta rá: a kaja.

A fogadószüleim jókat főznek, vasárnap húslevest eszünk

– újságolta felcsillanó szemekkel –, imádom a töltött káposztát, a palacsintát.

Csak a tejberizs fura. Japánban reggel, délben, este eszünk rizst, de nem tejjel. Azért megehető... – tette hozzá. Elmondta, örül, hogy nyíregyháza még attól is nyugodtabb, ahol Japánban élnek. Az iskola azért volt neki különleges, mert az osztályfőnöki órák olyan közvetlenek, itt leomlik a tanár és diák közötti hierarchia. Meg aztán egyenruha sincs, mint otthon.

Csak azt furcsállta, hogy a magyar fiatalok rengeteg energiaitalt isznak. Persze egyszer ő is megkóstolta, és életének első horrorfilmjét is Nyíregyházának köszönheti, mivel a fogadótesói szeretik a műfajt.

Láthatjuk Sae minden tekintetben beilleszkedett, ám december 7-én utaznia kell haza. – És a magyar karácsony? – dobtuk fel zárásképpen – Iigeeen!! – csapott le a szóra. – Nagyon sajnálom, az kimarad, pedig reméltem, hogy láthatom. Biztosan szép, mint nálunk Japánban! De visszajövök én még Magyarországra, és bepótolóm a karácsonyt – búcsúzott nevetve.

MJ