Százezrek olvassák, mit írunk róluk, Szatmárról, Beregről meg a Nyírségről

Kell egy jó adag szerencse ahhoz, hogy a Jóisten arra a pályára küldjön, amit megálmodik magának egy fiatal – vallja a friss megyei Prima-díjas Balogh Géza, aki 1975-ben kezdte újságírói pályafutását Nyíregyházán a Kelet-Magyarország szerkesztőségében. Első riportját a nyíregyházi tanyavilágban készítette, s azóta is a vidéki Magyarország következetes krónikása.

Huszonöt év után 1999-ben „elcsábította” az ország legnagyobb múltú hetilapja, a Szabad Föld, ahol mind a mai napig főmunkatársként dolgozik. Azóta a magyarországi falvak mellett rendszeresen járja Kárpátalját és Erdélyt is, ahonnan izgalmas, sehol másutt nem olvasható riportokkal tér vissza nyíregyházi otthonába, ami ma már Kárpát-medencei művészemberek kedvelt szellemi műhelyévé nőtte ki magát.

Írásaidból kitűnik, hogy mindig is újságírónak készültél.

– A fenét! Én erdész szerettem volna lenni. Csak az volt a baj, hogy hozzánk, Ópályihoz legközelebb Egerben, illetve Szegeden volt erdészeti szakközépiskola, olyan messzire meg az én drága jó, gránátos természetű anyám nem engedett.

Pedig gyermekkoromban én majd minden nyári szünidőt a parasznyai erdőben töltöttem. De nem csak úgy sétálgatva, komolyan dolgoztunk. Kapáltuk a fiatal ültetvényeket. Pályiból heten-nyolcan is kijártunk fiúpulyák az erdőbe, és nagyon élveztük.

Az 1960-as évek derekán, már középiskolás koromban meliorációs munkák indultak a pályi határban. Én a Kraszna-hídról bámultam a nagy traktorokat, s arra gondoltam, ezt érdemes lenne az újságba is beletenni. Nem olvastam ilyen írást. Viszont olvastam egy másikat, ami mélységes csalódást okozott. Járt ugyanis a pályi téeszben egy újságíró, aki pompás riportot írt a gyönyörűen zöldellő búzavetésekről, a békésen legelésző marhákról – holott ki se tette a lábát a téeszirodából.

Te bezzeg sose tettél ilyet.

Egyszer biztosan. Avatták a csengeri cipőgyárat, s engem küldött ki a Kelet-Matyi szerkesztője tudósítani az eseményről. Kicsit hamarabb érkeztünk a pártbizottsági gépkocsival, s megláttam a leendő üzem mellett egy mezőgazdasági helikoptert. Az én gyermekkori barátom, Erdélyi Jancsi volt a pilóta, s meghívott egy kis sétarepülésre. Én meg beültem mellé.

Nem kellett volna, mert ha már fent voltunk, Jancsi bemutatta a repüléstudományát. Nem tudom, hogyan értünk földet, csak azt tudom, később bevittek a csengeri presszóba, hogy néhány konyak magamhoz térítsen. Igen ám, de közben átadta az üzemet a megyei pártbizottság első titkára, aki várta a másnapi újságban a tudósítást. Nagy volt a baj, de a konyak segített, s az írás is megjelent. Viszont helikopterben azóta sem ültem.

Még mindig nem tudjuk, hogyan lettél újságíró.

Miután eltiltottak az erdészettől, a családi kupaktanács úgy döntött, menjek a mátészalkai ipari szakközépiskolába, ami szakmát meg érettségit is ad. Remek tanáraim voltak, Dávid Ferenc tanított történelemre, Dávid Ferencné magyarra, jórészt nekik köszönhetem, hogy 71-ben simán felvettek a nyíregyházi tanárképző tanító szakára, ahol a legendás Sárdi Béla tanár úr vett a keze alá. Aztán jött egy győztes irodalmi pályázat, s a Kelet-Magyarország állásajánlata.

Amit te nem fogadtál el.

Nem, mert még főiskolásként összeházasodtunk a feleségemmel, s leszerződtünk Milotára. Ami életünk egyik legszebb éve volt. Én ott ismertem meg igazán Szatmárt, a szatmári embereket, akikkel ma is, 45 év után is ápolom a barátságot. Ha nyaranta lent sátrazunk, horgászunk a Tiszán, a Tarpay-fűzesben, hívás nélkül is jönnek a látogatók. Jönnek Balogh tanár bácsihoz az egykori kisfiúk, akik már mind jóval túl vannak az ötvenen.

Mi fogott meg téged annyira Szatmárban?

Az emberek őszintesége, kedvessége. Semmi bratyizás, dörgölőzés, kellő tiszteletadás – de ezt fordítva is elvárták! Még milotai tanító koromban írtam egy meglehetősen tudálékos riportocskát a tiszaháti közművelődés általam sanyarúnak ítélt állapotáról.

A megjelenés után megszólított a falu egy nagy tiszteletben álló idős embere. „Tanító úr! Ismer maga a Kelet-Magyarországnál valami Balogh nevű újságírót? Mondja meg neki, máskor alaposabb legyen!” Jó lecke volt. Ma is e szellemben igyekszem írni a riportjaimat. S nem csak Szatmárról.

Mivel elcsábított Pest, a Szabad Föld. Nem fájt a búcsú?

Dehogynem. Nem múlik el hét, hogy ne álmodnék a régi szerkesztőséggel. A Kopka főnök szobája előtti kis kanyarban isszuk a kávét. Az öregek, Seres Ernő, Farkas Kálmán, Balogh Jóska, Lányi Botond, Burget Lajos ülnek a piros műbőr kanapékon, mi, fiatalok meg támasztjuk a falat, fújjuk a füstöt, s hallgatjuk az öregebbek kalandjait.

Te már akkor is sokkal szívesebben jártál vidékre, mint nyíregyházi helyszínekre. Mi bajod volt neked Nyíregyházával?

Elárulom, én a mai napig nem tudtam igazán nyíregyházivá válni, pedig itt élek főiskolás korom óta, miként a barátaim jó része is. Ám azt sem éreztem, hogy Nyíregyháza befogadott. De nincs baj, megyek én Miskolcra, Debrecenbe, Szegedre, ahol tudják, hogy jelenlegi lapom, a Szabad Föld országos terjesztésű újság, amit százezrek olvasnak, s figyelnek rá, mit írunk róluk. Meg arról, mi történik Szatmárban, Beregben vagy a Nyírségben, mert oda persze gyakran megyek, ha Nyíregyházát ki is hagyom.

Mostanában mintha megyénkről is kevesebbet írnál a Szabad Földben.

Főmunkatársként az a dolgom, hogy járjam az országot, a Kárpát-medencét Pozsonytól Csíkszeredáig. Ez nagyon is a kedvemre való, mert az én szememben egy erdélyi vagy kárpátaljai magyar sorsa pontosan olyan fontos, mint egy borsodi vagy budapesti magyaré. Sőt! De az élősködő Budapestet inkább hagyjuk is...

Évente mennyit autózol?

Főleg a vasúttal nem érintett, eldugottabb településekre megyek, hetente egyszer. Legutóbb például egy sárréti kis faluban, Bihardancsházán jártam egy nyolcvanegy éves pedagógusnál, aki több mint hatvan éve tanítja a dancsházi gyermekeket. S ott derült ki, hogy Szatmárban, Túristvándiban lakik az egyik legkedvesebb iskolatársa, Jeney Lajos. Meg is keresem hamarosan.

Istvándi amúgy is a szíved közepe. Számtalan tárcád főszereplője a Túr, a malom meg Makay Béla, a legendás néprajzos-tanító.

Istvándiról nehéz nekem megindultság nélkül beszélnem, különösen azóta, hogy lassan 3 éve eltemettük a tanító urat. Én mondtam az egyik gyászbeszédet. Nehéz volt…, négy évtizedes barátság fűzött össze minket. Száz meg száz éjszakát halásztunk együtt a Túron. Ültünk a parton, húztuk a hálót, s figyeltük az éj neszeit. Ha pedig megjöttek a barátok, Nagy Kari, Nagy Jenő, Szim Jani, Feigel Pista, Baráth Barna, Mester Miki…, hát akkor tüzet raktunk, s a nóta is fel-felcsendült.

Sokszor bekapcsolódott a neves filmrendező barát, Zsigmond Dezső is, akinek hat mozifilmjében is társ-forgatókönyvíróként szerepelsz. Ezekben olyan színészek viszik vászonra gondolataidat, mint Moór Marianna, Nagy-Kálózy Eszter, Trill Zsolt, Dörner György, Pregitzer Fruzsina. Most min dolgoztok?

Évek óta kész egy ifjúsági filmünk forgatókönyve, talán pénz is lesz rá, s kezdhetjük a forgatást. A helyszín természetesen Szatmár – Istvándi, Sonkád, Csaholc, Tiszacsécse. És Uszka. De ez hogyan is maradna ki, mikor az uszkai református templom harangjának én vagyok a keresztapja…!?

Szakmai életút

Szerinte az újságírás egy kötött műfaj, s a forgatókönyvírás, a tárcák, a novellák világa az, ahol szabadon szárnyalhat a fantázia.

Riportjai, tárcái, novellái számtalan antológiában jelentek meg, de önálló kötetekkel is rendelkezik, mint a Gyászhuszár, a Márnalesen, az Ezt láttam, ezt ettem Szatmárban s az idén megjelent Csörgőalma.

Forgatókönyvíró, állandó munkatársként Zsigmond Dezső filmrendezővel számos szabolcsi, szatmári, beregi dokumentumfilm készítésében vett részt, féltucatnyi mozifilm társ-forgatókönyvírója – A rózsa vére (1998), Bizarr románc (2000), Boszorkánykör (2008), Bunkerember (2009), A sátán fattya (2017).

Galambos Béla

[email protected]