„Meghalt a Tisza!”

Mint derült égből villámcsapás ért bennünket a hír: Romániából egy aranybányászattal (és mosással) foglalkozó (kanadai) cég ülepítőjénél történt zagygátszakadás miatt óriási mennyiségű ciánnal szennyezett mosadék került a Szamosba, onnan meg a Tiszába, Dunába. Azt sose lehet elfelejteni, amikor a horgászok, természetbarátok, a Tisza közelében élők s egyáltalán a jóérzésű emberek elborult tekintettel mutatták a partra vetett haltetemeket. „Meghalt a Tisza!” – mondták. „Feltámad-e valaha a halott folyó?” – kérdezgettük egymástól. A haltonnákra már nem emlékszem pontosan, de arra a rettenetes érzésre igen, hogy most mi lesz. Mi lesz a szőke folyóval, mi lesz azokkal, akik a Tiszából élnek, egyáltalán velünk, emberekkel, hiszen ha a természet sérül, akkor mi is – mint a természet része – sérülünk. Ám ez a romániai aranybánya tulajdonosait nem nagyon izgatta. A profit volt számukra az elsődleges, az olcsó munkaerő, az olcsó kitermelés. A biztonságra, a környezetvédelemre gyakorlatilag fittyet hánytak. Nehogy már kisebb legyen a nyereség! Mert, ugye, annak terhére kellett volna megerősíteni a gátakat, korszerű technológiát alkalmazni, ami pedig pénzbe, sok pénzbe kerül.

Húsz év nagy idő. Azóta ekkora szennyezés nem érte vizeinket, ám az a bizonyos kard, Damoklész kardja ott lebeg felettünk. Arra is jól emlékszem, mekkorát sóhajtottunk, amikor a katasztrófa után először virágzott ki a Tisza. A szakemberek szerint a rá következő év árvízi katasztrófájának egyetlen pozitívuma volt, hogy alaposan kimosta a szennyezett medret. A Tiszát azonban azóta is gyilkolásszák: ha nem ciánnal, akkor PET-palackkal, ha nem Romániából, akkor Ukrajnából. Azt csak üdvözölni lehet, hogy egyre több civil szervezet tesz azért, hogy tiszta legyen a Tisza. Mert ugye, „ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza”. Inni pedig csak tiszta vizet szabad!