Az utolsó ’48-as honvédek hazánkban

„Ki lesz ő? Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsónak távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piros zsinóros kávébarna atilláját, és nyomta fejébe kék katonasapkáját.

Ki lesz ő? Aki után már nem következik senki, aki a saját két szemével látta volna a nagy időket, amelyek örökre felejthetetlenné teszik a magyarok 19. századát, amíg a földön történelmet írnak. Ki lesz ő? Aki végül bevallja, hogy gyermeksége miatt még csak dobos sem lehetett volna a seregben – mert hiszen 92 esztendősnek kellene lenni manapság annak az embernek, aki tizenhat esztendős korában felcsapott honvédnek.

Ki lesz ő? Aki utolsónak megy el, és utána többé nem következik senki, a történelmi sírboltot lezárják, aki ugyanazt az imádságot mondja, császárok és közkatonák felett, dolgavégezetten leül a históriai lépcsőre, hogy időtlen időkig virrasszon egy dicső nemzet gyönyörű élményei felett.”

Krúdy Gyula (1878–1933) vetette papírra e sorokat 1926-ban, akkor, amikor már nem sokan éltek Kossuth Lajos 1848-as honvédseregéből. A nyíregyházi születésű írót is foglalkoztatta a kérdés, hiszen az ő nagyapja, Krúdy Gyula (1823–1913) honvéd százados is a legendás hadsereg tisztje volt, aki személyesen is ismerte az utolsó '48-as katonákat, ugyanis 1890–1905 között a Szabolcsmegyei Honvédegylet elnöke, majd 1905–1913 között az agg honvédeknek otthont adó budapesti Honvédmenház utolsó parancsnoka volt.

Honvédmenhelyek alakultak

Kossuth katonáit nem mindig becsülték meg. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követően a magyar honvédekre börtönbüntetés, bujdosás vagy kényszersorozás várt a császári hadseregbe. Az 1867-es kiegyezés után viszont honvédegyletek, honvédmenhelyek alakultak az egykori '48-as honvédek megsegítésére.

Ennek hatására 1869-ben általános gyűjtést kezdeményeztek Budapesten egy Honvédmenház felépítéséhez, s még a torinói száműzetésben élő Kossuth Lajos is 1000 frankot utalt át az épületre, ami 1871 és 1873 között megépült a fővárosban.

Az idő múlásával sokasodtak a segítségre szoruló veteránok, ezért 1900-ban a menházat kibővítették. Az öreg honvédek részt vettek 1894-ben Kossuth Lajos, majd 1916-ban Görgei Artúr honvéd tábornok temetésén is.

Trianon után lázasan keresni kezdték a még életben lévő öreg veteránokat az országban. 1926 júniusában döntés született arról, hogy az utolsó 48-as honvédet országos gyászpompával fogják eltemetni, ezért megkezdték összeírni a még életben lévő '48-as öreg honvédeket. 1927-re el is készült a nyilvántartás: még tíz Kossuth-katona élt az ország különböző helyein.

Kecskeméten a 94 éves Batka Gáspár, Ócsán a 103 éves Konkoly István, Albertirsán a 95 éves Fluck Gusztáv, a budapesti Honvédmenházban a 95 éves Lebó István, Isaszegen a 98 éves Litik Lipót tizedes, Dévaványán a 96 éves Nyíri János, Szarvason a 100 éves Szabó Gábor, Nagyszakácsiban a 98 éves Kun Péter, Mátészalkán a 106 éves Khun Jakab, Szécsényben pedig a 95 éves Szőke István.

Országos gyászpompával

A hónapok múlásával egyre kevesebb név maradt a listán. A Honvédmenház utolsó lakója Lebó István volt, akit 1928. június 5-én temették el országos gyászpompával a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

Mindenki azt hitte, hogy sírba szállt az utolsó '48-as honvéd, amikor jelentkezett Fischl József, egy hatalmas termetű, deres bajszú öregúr, aki megsárgult régies írású okmányaival tudta igazolni, hogy 1827. szeptember 11-én született, végigharcolta a szabadságharcot, és őrmesteri ranggal, fél kezére megrokkanva hagyta ott a katonaságot.

Nem sokkal később, 1929. február 27-én azonban ő is meghalt 102 éves korában. Vele egy időben egyre-másra bukkantak fel olyan aggastyánok, akikről kiderült, hogy egykor '48-as honvédek voltak.

Maga Krúdy Gyula (1878–1933) sem tudhatta meg soha, hogy ki lesz az utolsó '48-as honvéd, hiszen Geszti Mihály (1830–1935), Strázsa György (1818–1936), Cser Mihály (1835–1937) és Szabó Ambrus (1834–1938) is évekkel túlélte a magyar prózaírás egyik legnagyobb alakját.

Dr. Holmár Zoltán történész