Három évtizede hagyták el hazánkat

1991 júniusának második felében az utolsó szovjet katonák is elhagyták hazánk területét, ennek emlékére tíz évvel a kivonulás után, 2001-ben a magyar Országgyűlés június utolsó szombatját a magyar szabadság napjává, június 19-ét pedig nemzeti emléknappá nyilvánította.

A csapatkivonásról szóló egyezményt 1990. március 10-én írták alá, melynek értelmében a Szovjetuniónak 1991. június 30-ig ki kellett vonnia az „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó csapatait, azok fegyverzetét, haditechnikai és anyagi eszközeit.

Több százezer tonna

A kivonások március 12-én megkezdődtek, és óriási infrastruktúra mozgósítását követelték, hiszen mintegy százezer katonát, huszonhétezer technikai eszközt és több százezer tonna egyéb anyagot szállítottak el.

A szállításhoz Mándokon és Tornyospálcán építettek ki rakodóbázist, ahol a magyar vasúti szerelvényekről a széles nyomtávú szovjet vagonokba pakolták át az eszközöket.

A Kelet-Magyarország 1991. június 17-én így számolt be az eseményről: „Vasárnap menetkészen várta az indulást a záhonyi MÁV-átrakópályaudvar mándoki állomásán a Magyarországról kivonuló szovjet déli hadseregcsoport utolsó katonavonata.

A déli hadseregcsoport az elmúlt év márciusában kezdte meg a kivonulást Magyarországról.

Az első katonavonat, amely a Veszprémben állomásozott harckocsiezred gépesített lövészzászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án gördült át a záhony–csapi határállomáson.

Összesen másfél ezer szerelvényt állítottak össze a mándoki és a tornyospálcai rakodóbázison, s indítottak útnak. Az utolsó szovjet katona Viktor Silov altábornagy személyében – a tervek szerint – június 19-én hagyja el az országot.”

Lapunk utánajárt, hogyan él a szovjet kivonulás az érintett települések lakóinak emlékében. A mándoki Darmai Lajos elmondta, a szovjet katonákat a mándoki erdőben szállásolták el.

− Két század tartózkodott itt, akik álcahálóval takarták magukat, hogy a lakosság ne lásson semmit. A hadianyag kész irányvonatokkal jött, s érkezett vele a leszerelő legénység is, amelyhez helyi parancsnokságot rendeltek.

A katonák nagyon jól érezték magukat nálunk, sokat főztek, a helyiekkel cserekereskedelmet folytattak, hogy tojáshoz, hagymához, gyümölcsökhöz és egyéb élelmiszerhez jussanak.

Sok személyes tárgyukat eladták, de általában nem pénzt kértek érte, nem nagyon ismerték a magyar forint értékét – emlékezett vissza Darmai Lajos, aki azt is elárulta, a településen csak elvétve találkozhattak szovjetekkel a mándokiak, a katonák szálláshelyéül szolgáló erdősáv két szőlődombot érintett, ott futhattak össze gyakran a szovjet katonákkal.

Sokáig rakodtak

− Pontosan nem emlékszem, mennyi időt vett igénybe a rakodás, de elég sokáig itt voltak a katonák.

A rakodóbázison rengeteg hadianyag volt, korábban az ország nyugati részén katonaként is tapasztaltam, mekkora készleteket halmoztak fel – idézte fel a múltat Darmai Lajos, akitől azt is megtudtuk, a településen nagyon ritkán haladt át katonai jármű, inkább csak parancsnoki dzsipeket láthattak a mándokiak, hiszen az erdészekkel egyeztetve megvoltak azok az utak, amelyekkel elkerülhették a lakott területeket.

− Mándok egyik legelőjén helikopterleszállót is kialakítottak a kivonulás előtt, de azt nem tudom, hogy a parancsnokokat szállították a helikopterekkel, vagy a rakodáshoz használták őket.

Több kilométer hosszú vasúti szakaszt alakítottak ki Mándok és Tornyospálca között, ahol a magyar vasútról átpakolták a felszerelést a széles nyomtávú szovjet vasúti szerelvényekre.

Komoró és Fényeslitke között volt egy másik széles nyomtávú vasúti szakasz, akkor Fényeslitkei Rendező Pályaudvarnak hívták – zárta gondolatait Darmai Lajos.

MI