„Hajnó megbosszulta a világ négy sarkát!”

A magyar történelem egyik leggyűlöltebb alakja volt báró Julius Jacob von Haynau osztrák császári tábornok, aki a bécsi kormány teljhatalmú megbízottjaként 1849. október 6-án Aradon kivégeztette a honvédtábornokokat, Pest-Budán Batthyány Lajos volt miniszterelnököt, valamint mellettük még több honvédtisztet is halálra ítélt. Magyar honvédek ezreit soroztatta be külföldön állomásozó osztrák ezredekhez, valamint vetette börtönbe a Magyarország függetlenségéért harcolt katonákat.

Öles tölgyfa bot a sarokban

A nemzetközi tiltakozások miatt már Ferenc József osztrák császárnak is kellemetlen volt az a sok vérengzés és kegyetlenség, ami Haynau nevéhez fűződött, így végül 1850. július 8-án visszavonta megbízatását a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről, s jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolta a kortársak által bresciai hiénának is nevezett osztrák katona véres szolgálatait.

Nem maradtak fenn források arról, hogy vajon a kegyetlen vérengzés után 1850-ben Haynau miért pont Szatmár megyei településeken, Nagygécen és Kisszekeresen vett birtokot, hogy ott gazdálkodhasson. Kisgécen épített magának kúriát, s ott élt lányával és német származású szolgáival. Igaz, a történettudományban az is máig vitatott, hogyan jutott a szatmári birtokokhoz: egyesek szerint a kárpótlásként kapott pénzből vette a földet, mások szerint soha nem fizette ki, s olyan álláspont is van, hogy a nagybirtokot vérdíjba kapta Majláth országbírótól, akinek megkegyelmezett.

Nem sokáig élt kisgéci lakhelyén, mert 1853. március 14-én Bécsben meghalt. A halála körülményeiről legendák maradtak fenn, talán a magyar nép így próbálta enyhíteni azt a fájdalmat, amit elkövetett a már levert forradalom ellen. Nemcsak haláláról, hanem az életéről is maradtak fenn történetek és legendák Nagygéc vidékén.

Állítólag halála után még több évtizedig a kisgéci kastély egyik sarkában látható volt egy öles tölgyfa bot, amivel a vizesárkokat ugrálják át az emberek. A szájról szájra szállt történet szerint Haynaunak nagy gyönyörűsége telt abban, hogy ezzel a hatalmas doronggal árkokon és patakokon keresztül átvetette magát. Bár Szatmár megyében tettlegesen nem bántotta senki sem, de nem is barátkoztak vele. A nép ajkán megszületett egy mítosz, ami szintén apáról fiúra szállt nemzedékeken keresztül.

A Haynau-mítosz fennmaradása nagymértékben köszönhető az Amerikában élő színművésznek, Szendrő Ivánnak, aki még pályakezdőként a 25. Színház tagjaként 1970-ben az árvíz sújtotta szatmári településeken megfordult. Kérésünkre a vasárnap írt levelében így emlékezett vissza:

Baljós szavak a gáton

„Egy dátum fordulópontot jelentett egy kis magyar falu történetében, ami a magyar–román határon fekszik ma is, romokban. 1970. május 13. E napon egy előre nem látott és addig soha nem tapasztalt pusztító erejű árvíz elöntötte Nagygécet és a környékét, és ha lehet így mondani, e kis, 749 fős falu eltűnt a föld színéről. Egy ősi, majd ezeréves templom és egy jól megépített magtár kivételével az egész falu elpusztult.

Ez a dátum az én életemben szintén fordulópontot jelentett. Ezen a napon egy életre elkötelezettje lettem egy ősi mítosznak, mely bölcsességével, időtlen idők emlékeivel az én sorsom iránymutatójává vált. A két sorsdöntő pillanat valójában egy, mert a mítosz, ami ma az enyém is, abból a romos kis faluból ered, annak lakói adták át nekem az árvíz után: Halász Anna, Zolcsák Olga, Csúcs Lajos és még sokan mások…

Azon a napon úgy hozta sorsom, hogy fiatal színészként e környéket látogattuk színházammal. A katasztrófa miatt a színpad helyett egy igazi tragédiának lettem nemcsak szemtanúja, hanem aktív szereplője. Kalandkereső kíváncsiságom kivitt a gátakra, ahol azon nyomban a mentések résztvevőjévé lettem. »Hajnó megbosszulta a világ négy sarkát!« – mondogatták az emberek. S anélkül, hogy túlértelmeztem volna e baljós szavakat, a magam lelkivilágában is azonnal visszhangra találtak.

A tragikus események hátterében egy ősi mitikus történet foszlányait láttam meg, hallottam ki. A nagygéci lakók valami réges-régi legendai hagyományt a katasztrófával hoztak összefüggésbe. Egy félelmetes mítoszi figura, Hajnó, a vérbíró – ahogy nevezték – befolyását vélték meglátni a tragikus történet mögött.

Amikor az árvíz történt, 1970-ben, a mesélők lelkivilágára a depresszió volt a jellemző, így nem véletlen hát, hogy egy ősi legenda, aminek ezer szála és virága van, csak a tövist, az elkeseredést, a haragot tükrözte. Egy mítosz hősök nélkül nem más, mint egy rémtörténet. Nekem, nekünk, maiaknak adatott meg a feladat, hogy a horrorsztorit visszafordítsuk egy győzedelmes legendává. S megtalálva a történet igazi hősét, magunkban újjáformálva álmodjuk tovább a legendát, megtalálva lelkivilágunk békéjét.”

A politikai élet tükröződése

Szendrő Iván sok helybelivel beszélgetett, végül összeállt Hajnó vérbíró mítosza, amit a helybeliek tovább színeztek (Haynau gyermeke kutyafejű, szőrös leány). A kutyafejű leány szenved apja kastélyában, világgá akar menni, de Hajnó nem engedi, magánál tartja mint rémséges alakot az áldozatai ijesztésére.

A vérbíró egymás után behívatja áldozatait, a 13 tábornokot, hogy árulásukat bevallják, s utána mehetnek a darálógépbe. A tizenharmadik tábornok azonban az önvádak helyett azokat a szörnyű kínzásokat idézi fel, amelyeken valamennyien keresztülmentek. A kutyafejű leány ahelyett, hogy rémisztően megjelenne, mint ahogy előtte tizenkétszer is tette, a szerelmét mutatja ki az utolsó fogoly iránt, s maga ugrik a férfi helyett a darálógépbe, ezzel gonosz apja mágikus erejét megtöri. A tizenharmadik fogoly viadalra megy Hajnóval, legyőzi a kegyetlen embert, s hírül viszi a világnak, hogy a zsarnok Hajnó hatalmának vége.

S hogy miért maradt fenn ez a legenda az 1960-as, 1970-es években is? A szocializmus diktatórikus időszakában sokan a politikai élet visszatükröződését látták ebben a történetben, amelyből Szendrő Iván önálló irodalmi estet is összeállított, valamint Amerikában képregényt is készíttetett.

MML