kicsi munka

2021.02.12. 07:00

17 évesen hurcolták el Máriát Rakamazról – Hogy fér el az emberekben ennyi könny?

Volom Mária három év után tért haza a málenkij robotból.

Jernei Gábor

A Volom család már lefekvéshez készülődött 1945. január 26-án, amikor a rakamazi ház ajtaján kopogtattak. Egy helyi férfi lépett be az ajtón egy szovjet katona társaságában. Pár perc múlva a 17 éves Volom Mária elindult egy „előadásra”, hogy közel három év múlva térjen vissza a málenkij robotból. A 18. születésnapja a Szovjetunióban köszöntött rá. Bűne nem volt, csak annyi, a családneve németes hangzású. Rakamazról 241, többségében fiatal férfit és nőt hurcoltak el, akiknek nagy része útközben vagy a lágerekben halt meg. Ruba Zoltánné Volom Mária egyike annak a három rakamazi lakosnak, aki él a hazatértek közül.

– Azt mondta a férfi, amikor belépett: a kisfiú meg a terhes nő marad, a két lány velünk jön – idézi fel azt az éjszakát Volom Mária. – A nővéremmel keltünk útra, semmit nem vittünk magunkkal, azt mondták, nem is kell, nem fog sokáig tartani a program, csak öltözzünk fel melegen. Az iskola udvarára tereltek minket. Senki sem tudta, mi fog velünk történni. Akkor még nem féltünk. Amikor már elég sokan voltunk, gyalog nekiindultunk. Miután Rakamazt elhagytuk, már sok mindenre gondoltam, csak jóra nem. Szerencsig gyalogoltunk, ott bevittek bennünket egy iskolába. Akikkel együtt voltam, főleg Szerencsről, Rátkáról, Bodrogkeresztúrból és Rakamazról jöttek, tokajival csak eggyel találkoztam. A legrosszabb az volt, hogy semmit nem tudtunk kiszedni az őrökből. Hiába kérdeztünk bármit, nem válaszoltak, mintha ott sem lettünk volna. Három napig voltunk ott, azalatt csak egyszer kaptunk enni. Azok jártak jobban, akiknek tudtak csomagot vinni a rokonok, mert ott még megengedték, hogy meglátogassanak minket. Nagyon hideg volt, csak a padlón lehetett aludni. Ekkor már nagyon féltünk, mert fogalmunk sem volt, miért vagyunk ott, mit fognak velünk csinálni, vagy mikor engednek el.

Három hétig vonaton

Három nappal később a szerencsi vasútállomásra vitték Máriáékat.

– Mindenkit vagonokba tereltek, a miénkben hatvanan zsúfolódtunk össze. Ekkor sem mondták meg, hová megyünk. Amikor elindultunk, még nem tudtuk, hogy csak három hét múlva fogunk leszállni – addig tartott az út. Naponta csak egyszer adtak enni, mindig csalánlevest, semmi mást. A vagonunk közepén volt egy lyuk, azt mondták, ha valakire rájön a szükség, azon keresztül tudja elvégezni a dolgát. Egyre hidegebb lett az idő, fűtés nem volt, rongyokat kapartunk össze magunk alá, arra feküdtünk, és úgy aludtunk, ha tudtunk.

Egyre jobban féltünk.

– Amikor leszálltunk, azt mondták, Donbaszban vagyunk. Ma már tudom, hogy ez Donyeck, ami Ukrajnában van. Az állomáson szétosztottak bennünket, majd gyalog mentünk egy lágerbe, hatan voltunk egy szobában. Február 22-én ott váltam nagykorúvá.

Élet a bányában

Másnap Máriáék sokáig ott sem pihenhettek.

– Egy bányába vittek minket. Mutatták, hogy szálljunk be a liftbe. Nagyon sokan sírni és sikoltozni kezdtek, mert azt hitték, levisznek a föld alá és ott megfojtanak mindenkit. Nem akartunk beszállni, mert attól féltünk, nem jövünk ki élve. Amikor nagy nehezen betereltek, levittek a mélybe. Ott kaptam egy lapátot. Egy műszakban két tízmázsás csillét kellett telelapátolnom szénnel, nyolcvan centi magasságban volt a csille. Onnantól kezdve naponta tíz órát dolgoztunk, majd mentünk vissza a szállásra.

Az emlékmenet indulása előtt nagyobbik lányával az egykori rakamazi iskola udvarán
Fotó: Pusztai Sándor

– Nagyon monoton életünk volt. Reggel tíz kilométer gyaloglás a bányáig, utána robot, majd visszagyalogoltunk a lágerbe. Mindennap csalánlevest kaptunk, meg harminc deka kenyeret, ennyi volt a fejadag. Nagyon lefogytunk, és el voltunk keseredve. Aki nem bírta erővel, azt két napra elvitték a gyengélkedőre, aztán jött vissza. Volt, hogy jártányi erőm sem maradt. Ott volt mellettem Kóder Bandi, felkapott a vállára, pedig ő még soványabb volt, mint én. El akart vinni a bányáig, mert megijedt, mi lesz így velem. Pár lépésig bírta, aztán elejtett. Egyszer én is bekerültem a gyengélkedőre. Kérdezték, mi bajom, én pedig azt mondtam, éhes vagyok. Vittem magammal a szalmazsákomat, ami már akkor több helyen meghasadt, így kilátszott belőle a paplanom, amit még édesanyámtól kaptam indulás előtt. A doktornő meglátta, és azt mondta, egy hétig bent tart, ad nekem rendes ennivalót naponta többször, cserébe adjam neki az ágyneműmet. Sok választásom nem volt, megkapta.

– Sokan nem bírták az éhezést és a kemény fizikai munkát.

Volt, aki éhen halt, olyan is, aki öngyilkos lett, egy debreceni kislány munkába menet kiugrott a sorból és egy vonat elé vetette magát.

Aki meghalt, azt vagy egy gödörbe dobták, vagy betakarták valami lepedőbe, ástak egy lyukat és rálapátolták a földet. Csak jóval később történt, hogy pár deszkából csináltak egy kezdetleges koporsót, és úgy hantolták el a holttestet. Fejfák nem voltak a sírokon, senki sem tudta egy idő után, hogy melyikben ki fekszik.

– Minden tíz, bányában ledolgozott nap után járt egy pihenőnap. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ilyenkor télen a lágerben lapátoltuk a havat, nyáron pedig elvittek a kolhozba, ahol mindenféle mezőgazdasági munkát végeztünk. Mi, lányok és asszonyok kapáltunk, vagy a cséplésnél a töreket szedtük. Igazából pihenni csak éjszaka lehetett, már amennyit aludni tudtunk. A lágerben volt zuhanyzó, ahol gyakran hideg víz folyt meleg helyett. Inkább a szobában lavórban mosakodtunk, és ott mostuk az alsóneműnket. A ruházatunk pufajka, egy nadrág és egy gumiból készült félcipő volt, amit az oroszok kalucsninak hívtak.

Teltek a hetek, hónapok

– A legrosszabb a kilátástalanság volt. Teltek a hetek, és nem tudtuk, hazajutunk-e egyáltalán valamikor. Kérdeztük azt is, mikor visznek minket végre haza. Csak annyit mondtak, ez nem a mi dolgunk, dolgozzunk szépen, ne kérdezősködjünk. Így, ebben az egyhangúságban teltek a hetek, a hónapok, lassan meg az évek. A munkába menet és a bányából visszafelé fegyveres őrök kísértek minket.

Ha valaki kilépett a sorból és szökni próbált, azonnal lőttek.

Mégis sokan próbálkoztak ezzel, főleg a férfiak. Ezt nem is értettük, hiszen azt sem tudtuk, milyen messze vagyunk az otthonunktól, hová mehettek volna? A legtöbb szökevényt pár nap múlva visszahozták. Arról nem tudok, hogy valaki egy ilyen szökés után tért volna haza. Kezdtük elveszteni minden reményünket. Ez minden volt, csak élet nem. Rengeteget sírtunk, néha azon csodálkoztunk, hogy fér el az emberekben ennyi ­könny. Mi volt a bűnöm, hát gyerek voltam még?!

Újra itthon

Két év és nyolc hónap után jött a reménysugár.

– Egyik nap szóltak, hogy menjek fel a majorhoz. Megkérdezte tőlem a láger parancsnoka, milyen rokonom van nekem Amerikában. Hát a nagymamám, aki ott élt, diplomatákon keresztül kinyomozta, hová vittek minket, és megtudta, közeleg a szabadulásunk. Üzent, most már tartsunk ki. Innentől már kicsit könnyebb volt dolgozni, összeszorítottuk a fogunkat, ha eddig nem adtuk fel, most már nem fogjuk. Egyik nap aztán sorba állítottak minket. Sokan visítani kezdtek, mert azt hitték, becsaptak minket, most fognak kivégezni. Nem mondták, hogy hazaindulunk, csak kivittek a vasútállomásra. Ekkor már reménykedni kezdtünk, de igazán csak akkor hittük el, hogy vége ennek a rémálomnak, amikor átléptük a magyar határt. Nyíregyházáig még láttunk a vonaton orosz katonát, utána már nem. A szüleim már tudták, hogy jövünk. Görögszálláson vártak ránk, ott szálltunk le a testvéremmel a vonatról. Valamivel több mint százan jöttünk haza rakamaziak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a magyar kormány olyan jósággal fogadott minket, amilyen nagy fájdalmakat megéltünk a Szovjetunióban töltött évek alatt.

Hamar vissza kellett rendeződnöm az itthoni életbe. Munkalehetőség nem volt, harmados napszámba jártunk, mindent elvállaltunk, mert a helyi tanács nem segített minket. Közben férjhez mentem, született két lányom, gondoskodnom kellett a családról. Később a napszámot is beszámították a nyugdíjba munkaviszonyként. Nem a gazdák igazolták, mert akkorra már egyikük sem élt, hanem egymásnak tanúskodtunk. Tíz évet dolgoztam a cipőipari ktsz-ben, de még nyugdíjasként is visszajártam segíteni, ha hívtak, mert senki nem tudta úgy vékonyítani a bőrt, ahogy én. Közben itthon is dolgoztam. Nyolcvan gyümölcsfánk volt, még nem is pirkadt, már szedtem az almát hajnali kettőkor, ha tudtam, vittem be Miskolcra eladni.

Nem felejt

Amikor először találkoztunk a rakamazi elhurcoltak előtt tisztelgő emlékmeneten, a három túlélő közül egyedül a 94. születésnapja előtt álló Ruba Zoltánné volt ott az indulók között. Akkor is, és most, a beszélgetésünk alatt is végig mosolygott.

– Pedig lenne okom a sírásra. Ötven évvel ezelőtt pár hónapon belül vesztettem el az öcsémet, a férjem egy balesetben halt meg itt Rakamazon. A vonat kapta el a biciklije hátulját, nekilökte egy betonelemnek. A kisebbik lányomat meg a betegség vitte el. Nagyon sok rossz dolgon mentem keresztül, de a legtöbbször mégis mosolyogtam. Többször meg is kérdeztem magamtól, miért nevetek azon, amin mások szomorkodnak vagy sírnak, de nem tudom a választ, valamiért ilyen vagyok. Rengeteg szenvedést láttam és éltem át, mégsem haragszom a sorsra.

Van még miért élnem.

Itt van mellettem a nagyobbik lányom, van négy unokám, három dédunokám és egy ükunokám, ha szükségük van a segítségre, számíthatnak rám, de ők is segítenek, ahogy tudnak. Hogy szoktam-e még álmodni a lágerrel? Amikor hazajöttünk, nagyon sokáig riadtam fel úgy hajnalban, hogy úgy éreztem, újból ott vagyok. Nagyon rossz érzés volt, de aztán szép lassan elmúlt. Ma már egyáltalán nincsenek ilyen álmaim. Egy dolog azonban biztos, soha nem fogom elfelejteni, ami a három év alatt a lágerben és a bányában történt velem és velünk, de már nem rágódom rajta.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában