Vérfagyasztó mészárlás az erdészházban

A hagyomány­ápolás jegyében ezúttal is megemlékeztek Nyíregyházán a doni harcokban elesett szabolcs-szatmár-beregi hősökről annál a 2013-ban állított emléktáblánál, amit a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság városi szervezetei állítottak.

Ez már a második doni emléktárgy a megyeháza falán: az elsőt 1992-ben állíttatták annak a mementójaként, hogy 1942. október 13-án ott búcsúztatták el a frontra induló gyalogezredet, a másik pedig a doni áttörés 70. évfordulója alkalmából került fel az épület homlokzatára.

Megmenekült a doni pokolból

– A II. Rákóczi Ferenc nevét viselő 12. nyíregyházi gyalogezred (amely két elszakított város, Munkács és Szatmárnémeti gyalogezredeinek utódjaként alakult meg 1930-ban) lélekszáma közel 4500 fő volt. 1943. május 3-án közülük mindössze 21 tiszt és 714 közkatona tért vissza.

– Megmenekült a doni pokolból egy ruszin honvéd, a magyarul kitűnően beszélő Sztegura László is, aki a gyalogezred Nyírbátorban állomásozó III. zászlóaljának volt a szakaszvezetője – kezdte visszaemlékezését Dalmay Árpád, a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság nyíregyházi elnöke.

– A feltöltött gyalogezredet 1944 márciusában mozgósították és vezényelték a Kárpátok előterébe védelmi harcokba. Sztegura László is ott volt szakaszával a honvédek között. Október végén a visszavonulás során, miután már elhangzott Horthy Miklós proklamációja, a szakasz elérte Sztegura szülőfaluját, Beregszentmiklóst (Csinagyijevót). Többen úgy határoztak, hogy számukra befejeződött a háború.

– Szte­gura László is így döntött, hazament a Latorca partján a Kishídvég (Paszika) falu melletti erdészházba, ahol bevonulása előtt élt a feleségével. Erdész volt. Ott húzódott meg, hogy átvészelje a front átvonulását. Röviddel a szovjet csapatok megérkezése előtt hat sebesült honvéd kért menedéket az erdészházban. Az egykori szakaszvezető gondolkodás nélkül segített a bajtársaknak, a ház padlásán bújtatta el őket, pedig tudta, hogy az életével játszik.

– Néhány nap múlva szovjet tiszteket szállásoltak be az országút melletti erdészházba. Egyik dorbézolásuk során egy Ljuba nevű katonanő valamilyen okból váratlanul felment a padlásra, ahol rábukkant a sebesültekre. A részeg nő a géppisztolyával öt honvédet agyonlőtt, amikor a dobtárból elfogyott a lőszer.

– A hatodik sebesült honvéd felvidéki származású lehetett, mert szlovákul könyörgött az életéért, mondván, hogy felesége és négy gyermeke várja otthon. Az emberi mivoltából kivetkőzött nő azonban nem kegyelmezett: a géppisztoly tusával verte szét a sebesült fejét. Aztán leereszkedett a padlásról, és röhögve mesélte el a történteket társainak a háziak füle hallatára. A mészárlás nyomán a ház mennyezete átázott a vértől.

– Szokatlan módon a tisztek nem büntették meg Szteguráékat, nyilván azért, mert ruszinok voltak, szót értettek velük. Azt azonban nem engedték meg, hogy eltemessék a halottakat. Megfenyegették őket, hogy a honvédek sorsára jutnak, ha bárkinek is beszélnek a történtekről.

– Pár nap múlva elvonult a front, s az erdész és felesége csak akkor merte lehozni a padlásról a halottakat. Az erdészház kertjében korábban ásott lövészárokban temették el őket, majd gondosan elegyengették a földet, hogy ne legyen feltűnő. Senkinek nem mertek szólni, csak a szomszéd falu görögkatolikus papját kérték meg, hogy titokban szentelje meg a halottak nyugvóhelyét. A tömegsír fölé szilvafát ültettek, hogy megjelöljék a helyet.

Méltó eltemetés

Sztegura László mindezt röviddel a halála előtt mondta el a vejének, egy Anatolij Dubilevics nevű, fehérorosz nemzetiségű nyugalmazott katonatisztnek, a szovjet hadsereg századosának, aki a 60-as évek elején került Kárpátaljára, ott alapított családot.

– Sztegura László megkérte a vejét, hogy amint lehetőség lesz rá, hozza nyilvánosságra a történteket, gondoskodjék a halottak méltó eltemetéséről – folytatta Dalmay Árpád.

– 1995 áprilisában a Szribna zemlja (Ezüst Föld) című ungvári ukrán nyelvű hetilapban jelent meg Dubilevics rövid írása a hat honvéd meggyilkolásáról. Nyomban felkerestem őt beregszentmiklósi otthonában, ahol részletesen elmesélte a történteket. Sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán az általam vezetett Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség meghívására Beregszászra látogatott dr. Györkei Jenő budapesti hadtörténész, nyugalmazott alezredes, akinek a tanácsára dr. Korsós László dandártábornokhoz, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete és Múzeuma főigazgatójához fordultam levélben.

– Erdős László ezredes, a Hadisírgondozó Hivatal igazgatója válaszolt. Támogatta, hogy a meggyilkolt honvédeknek meg kell adni a minden embert megillető végtisztességet. Bár már jogerőre emelkedett a katonasírok sorsát rendező magyar–ukrán kormányközi megállapodás, az exhumálásra és újratemetésre nem volt pénz. Dr. Györkei Jenő több cikkben hívta fel erre a figyelmet, s egy Mittermaier László nevű, Svédországban élő honfitársunk felajánlotta az exhumálás, újratemetés és emlékműállítás költségeinek oroszlánrészét.

– A honvédeket 1998. november 22-én temették el a Szolyvai Emlékparkban. Sajnos, a maradványok feltárása közben nem derült fény a honvédek kilétére, nem kerültek elő az azonossági jegyek, az úgynevezett dögcédulák. Szolyvai közös sírjuk felett kopjafa áll, amelyre hat hullócsillag van vésve.

Emlékkeresztet állítanának

Az erdészház már nincs meg. Helyét és az egykori kertet bozót nőtte be.

– Terveztük, hogy az egykori tömegsír helyére emlékkeresztet állítunk, de azt még nem sikerült megvalósítani. Lehet, hogy ez is egy újabb Mittermaierre vár. Megható és tiszteletre méltó, hogy a tragikus sorsú honvédek újratemetésének ügyét egy volt szovjet katonatiszt indította el, aki otthonra talált Kárpátalján, és akit az ott élő ruszinok és magyarok befogadtak. Nem tudom, él-e még Anatolij Dubilevics, de megérdemli, hogy apósa mellett rá is szeretettel emlékezzünk.