Szatmárt szolgálta négy évtizeden át

Életünk elválaszthatatlan a különböző fordulópontoktól. Jelentős állomás a múltunkban például az első munkahely, a gyermekek megszületése. S ugyanilyen kiemelkedő fordulópont az is, amikor elköszönve a munkával töltött évtizedektől, megkezdjük életünk új szakaszát, a nyugdíjas éveket.

Ezt a mai lapunkban található cikket kényelmes foteljében ülve már nyugdíjasként olvashatja el dr. Kelemen Bálint hatósági állatorvos, ugyanis éppen mától, 2021. március 11-től mondhatja el magáról, hogy immár hivatalosan is jogosult időskori ellátásra. Mozgalmas és szorgos évtizedek állnak mögötte: az állatorvosi egyetemről kikerülve negyven éve kezdett el dolgozni, s az elmúlt négy évtized alatt csak két munkahelye volt.

Óriási forgatag közepén

No, de ne rohanjunk ennyire előre. Érdemes megismerni azt a családi hátteret, valamint azt a szülőföld iránt érzett köteléket, ami erre a hivatásra és a szatmári helyben maradásra késztette.

Nem messze Kölcsétől, egy 280 fős lakosságú kisközségben, Magosligeten született 1956-ban. Édesapja – akit már tizenhárom éves korában elveszített – állattenyésztő volt a helyi termelőszövetkezetben. Édesanyja így egyedül nevelte fel őt és másfél évvel idősebb bátyját. Az állatok iránti szeretet természetes volt a számára, hiszen abban az időben minden falusi portán tartottak kisebb-nagyobb jószágokat.

– Volt egy nagyon jól tejelő tehenünk, Prüszli. Hasfalsérvet kapott, de mi, gyermekek nem engedtük, hogy édesapám a vágóhídra vigye. A bátyámmal felváltva vállaltuk a legeltetését egy éven keresztül. Már akkor nem hagyott nyugton a gondolat, hogy miért nem lehet megmenteni ezt az állatot, miért kell a vágóhídra küldeni. Ha még tudatosan nem is jelentettem ki, de már akkor megfogalmazódott bennem: állatorvos leszek, hogy segíthessek rajtuk – elevenítette fel gyermekkorának egy meghatározó élményét dr. Kelemen Bálint, aki 1975-ben a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban megszerzett érettségi után jelentkezett a budapesti Állatorvostudományi Egyetemre, csakhogy akkor nem vették fel.

– Az elutasítás lelkileg nagyon megviselt, de ugyanakkor erőt is adott. Mindenképpen be szerettem volna kerülni az egyetemre, ezért Budapestre jártam előkészítő tanfolyamra, s következő évben, 1976-ban megkezdhettem tanulmányaimat.

– Az első két évben sokat tanultam, nem volt semmi szórakozás, úgy éreztem, be kell hoznom a földrajzi helyzetből adódott hátrányomat. Több csoporttársamnak fogalma sem volt arról, merre keresse a térképen Magosligetet. Kezdetben furcsa volt számomra a budapesti élet, nem volt könnyű egyik helyről eljutnom egy másikra. Szokatlan volt az is, hogy rengeteg emberrel találkoztam mindig az utcán, s nem értettem, miért nem köszönnek egymásnak. Budapesten ismerkedtem meg a Heves megyei származású feleségemmel is, Szekeres Rozáliával. Az egyetemet cum laude minősítéssel 1981-ben fejeztem be, s akkor tartottuk meg az esküvőnket is.

Az egyetem megkezdése előtt tanulmányi ösztöndíjat kötött a Fehérgyarmati Járási Tanács mezőgazdasági osztályával. A szerződés értelmében az egyetem elvégzése után a szatmárcsekei Haladás Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben fog dolgozni. Így is történt, 1981. október 1-jétől üzemi állatorvos lett a szövetkezetben.

Hatósági ellenőrzések

– Az ötödév végén a gyakorlatot már Szatmárcsekén töltöttem, a szövetkezet állatorvosa mellett voltam gyakornok. A diploma kézhezvétele után már önállóan dolgoztam. Bizony, először remegett a lábam, remegett a kezem, hogy a 150-féle gyógyszerből melyiket is kellene adnom, ugyanis az egyetemen kevés szakmai gyakorlatot kaptam, de az idő múlásával aztán már tudatosan és magabiztosan nyúltam a gyógyszerekhez – folytatta az emlékek felidézését dr. Kelemen Bálint, akit négy év múlva kineveztek körzeti állatorvosnak, s így az elmúlt harmincöt évet állami alkalmazásban töltötte el.

– Körzeti állatorvosként már nemcsak a beteg állatok kezelésével kellett foglalkoznom, hanem ellenőriznem kellett az állategészségügyi, állathigiéniai, élelmiszer-higiéniai jogszabályok betartását is. Ez a hatósági feladat jelentette a nagyobb felelősséggel járó munkám oroszlánrészét. Hozzám tartozott Kispalád, Botpalád, Kölcse, Sonkád és Fülesd. A körzetben abban az időben volt 4 ezer szarvasmarha, 12 ezer birka és több ezer sertés. Az elmúlt harmincöt évben legalább 15 kocsim volt, közülük hat Trabant. Szükség volt a járműre, hogy eljuthassak a beteg állatokhoz.

Barátság a kollégákkal

– Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy itt van a szomszédban a Tiszabecs Közúti Határ­átkelőhely, 2004 óta hozzám tartozott annak az állategészségügyi felügyelete is. Nagyon sok ellenőrzést kellett végeznem, hogy a különböző járványokat ne engedjük be az országba. Büszke vagyok arra, hogy az elmúlt harmincöt évben az én területemen nem volt ételmérgezés.

– Az ellenőrző tevékenységet csak úgy lehetett eredményesen végezni, ha a többi ellenőrzést végző kollégával jó a munkakapcsolatom. Ez az együttműködés azt eredményezte, hogy nemcsak kollégák, hanem barátok is voltunk dr. László Imrével (Szatmárcseke) és dr. Herczegh Károllyal (Csaholc), s a barátságot mind a mai napig ápoljuk is.

– Időközben a lakásomnál egy kis kezelőhelyiséget is kialakítottam a házi kedvencek, kutyák és cicák kezelésére. Az ezredforduló után a nagyállatok száma ugyanis lecsökkent a körzetben, s megnőtt a kedvtelésből tartott állatok száma. Egyébként nyugdíjasként sem hagyom abba az állatorvosi munkát – mondta dr. Kelemen Bálint, akitől azt is megkérdeztük, lett volna-e lehetősége más vidékre költözni.

A legfontosabb sejt a család

– Az egyetem elvégzése után Budapesten maradhattam volna, de a lokálpatriotizmusom nem engedte, hogy itt hagyjam a környéket, a Tiszahátat, a szatmári vidéket. Ideköt ifjúságom, a múlt sok emléke, ide kötnek a gyökerek és az emberek végtelen kedvessége és szeretete.

Azt, hogy a kötődést komolyan gondolta a doktor úr, az is jelezte, hogy 1988/89-ben Kölcsén családi házat építettek, ami hamarosan két kislány vidámságától, csacsogásától volt hangos. Ivett leánya napjainkban Dunakeszin lakik, s a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszék adjunktusa, két kislány – Zsófia és Liza – boldog anyukája. A Nyíregyházán élő, több diplomával is rendelkező Georgina szintén pedagógusként dolgozik, neki is két gyermeke van, Bence és Flóra. A távolságok ellenére a Kelemen házaspár gyakran találkozik a gyermekekkel és az unokákkal, hiszen a családfő életfilozófiájában azt vallja: létünk szövetében a legfontosabb sejt a család.

Nem lett volna szabad rákérdeznem a szabadidős tevékenységekre, mert míg a vadászatot csupán pár mondattal foglalta össze dr. Kelemen Bálint, addig a méhészetről képes lett volna napokat mesélni, ha az időm is megengedi. Két évig hajtóként vett részt a vadászatokon, majd az 1980-as évek végén letette a vadászvizsgát.

Nem büszkélkedhet trófeákkal, de ezt egyáltalán nem sajnálja, számára a vadászat a természetet és a közösségi életet jelentette a kezdeti években, s ezeket jelenti most is.

– Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a méhészet a szívem csücske lesz. Az egyetemen záróvizsgát kellett tenni méhészetből, akkor azt hittem, soha többet nem kell foglalkoznom a méhekkel. A sors azonban másképpen akarta. 1999 körül valamilyen elfoglaltságot kerestem, ami majd jó lesz a nyugdíjas éveimre is. A feleségem ötlete volt a méhészkedés, én másra gondoltam. S akkor eszembe jutott egy régi fénykép, ami Magosligeten készült. A fotón Thuri József nagyapám pipázott méhkasok előtt, mi, unokák pedig négyen előtte hasaltunk. A méhészkedés iránti érdeklődés genetikája tehát bennem élt születésem óta, csak nem engedtem kibontakozni. Két éven át elő­adásokat hallgattam, könyveket vettem, videókat néztem a méhészet fázisairól, gyakorlatáról – merült bele az előzményekbe vendéglátóm.

– Mikor az elméletből felkészültem, azonnal 32 családdal kezdtem, többen ezt a számot sokallották egy kezdő számára. Jelenleg 210 családom van. Minden szabadidőmet a méheknél töltöm. Szeretem hallgatni a zümmögésüket, a zsongásukat, csodálom, hogy milyen szorgosan és szervezetten dolgoznak. Ha nincs mit csinálni körülöttük, mondjuk a téli hónapokban, akkor is kimegyek hozzájuk, számomra ugyanis a csendnek is hangja van.

Annyira komolyan vette a méhészkedést dr. Kelemen Bálint, hogy megalapította 2007-ben a Szatmár és Térsége Méhészeti Egyesületet, aminek hét évig az elnöke volt. Munkásságát és elhivatottságát látva megválasztották az Országos Magyar Méhészeti Egyesület elnökségi tagjának is. Tudására és tapasztalatára szerte az országban kíváncsiak a méhekkel foglalkozók, tartott már előadást a gyakorlati méhészkedésről, a méhbetegségekről és a méhtartással kapcsolatos kötelezettségekről az elmúlt években az ország több városában.

– Az akác virágzása idején a Nyírségbe, a napraforgó virágzásakor Heves megyébe viszem el a méheket. Ez utóbbi utazás jó alkalom arra, hogy több időt tölthessünk el feleségem Zaránk községben élő szüleinél. Ha már a méheknél tartunk, hadd áruljam el egy bánatomat. A méhészeti szakirodalom nagy része angolul van, én pedig fiatal koromban oroszul és németül tanultam, így nem tudom eredetiben olvasni a külföldi cikkeket. Ez a hiányosságom még így húsz év után is nagyon zavar és bánt.

Tartást adtak az évtizedek

Nem búcsúzhattam el anélkül, hogy meg ne tekintsem a sonkád határában megbúvó gyümölcsöst, ahol tartja és gondozza méheit. Érezve a tavasz érkezését, már röpködtek és zümmögtek a méhek. A gondos gazda aggódott testi épségemért, s a fényképek elkészítésének idejére arcvédőt kaptam a fejemre.

Bár dr. Kelemen Bálint kapott egy szúrást, míg megállt a kaptároknál, e sorok írója szerencsésen megúszta a látogatást. Befejezésül arról kérdeztem, vajon hogyan összegezné a munkával töltött évtizedeket.

– Nem bántam meg egy pillanatig sem, hogy ezt a hivatást választottam. Így utólag a négy évtized rendkívül nehéznek bizonyult, de óriási tartást adott. Jóleső érzéssel töltött el, hogy a Fehérgyarmati Járási Hivatal vezetője is megemlékezett az állami szolgálatban eltöltött harmincöt évemről. Vallom, hogy amit nagyon akarunk az életben, azt el tudjuk érni. Bárhol tartottam is elő­adást az országban, mindig büszkén említettem, hogy Szatmárból érkeztem, s remélem, tudásommal jól szolgáltam a szülőföldemen élő embereket, akiknek hozzájárulhattam a szellemi felemelkedésükhöz is – merengett el a távolba dr. Kelemen Bálint.

– Mindig, minden körülmények között éreztem a szatmári emberek lelkületét, életszeretetét, erős hitét. Az itt élő emberek szorgosak, dolgosak, az idegeneket szeretettel fogadják, s nem engedik el őket ajándék nélkül. Végül hadd idézzek Petőfi Sándor egyik verséből: „Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.” Ez a negyven év hihetetlenül hamar elrepült, éppen olyan gyorsan, mint az idézetben a futó felhő árnya...