A doni katasztrófát nem lehet elfeledni

Nem kell ahhoz évforduló vagy kerek szám, hogy a történelem árnyoldalaira fókuszáljunk. Hálás feladat dicső tettekre, sikerekre emlékezni, ám a tragédiát, a kudarcot sem szabad feledni, a helyén kell kezelni. Hetvennyolc éve, 1943. január 12-én kezdődött el a szovjet hadsereg offenzívája a Don-kanyarnál, ahol megsemmisítették a 2. magyar hadsereget. Ez a szomorú tény a mai napig nem hagyja nyugodni Mártha Mihály Tibort, a Don Menti Magyar Honvédsírok Gondozására Alapítvány elnökét.

Zarándokút Voronyezsig

– Huszonhat éves voltam, amikor olvastam Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét. Szívbe markoló volt olvasni mindazt, ami annak idején történt. Nekem is volt személyes érintettségem. Édesanyámék heten voltak testvérek, a nagybátyám, Mártha Lajos volt a legkisebb közülük. A családunk mindig is kereste őt, annyit tudtunk róla, hogy ő sem tért haza a Don-kanyarból, és előkerült az obsitoslevele – sóhajtott nagyot ­Mártha Mihály Tibor, Fényeslitke polgármestere. Nála aligha ismerik aprólékosabban, minden részletre kiterjedően a korabeli harci helyszíneket. Kilenc éve, 2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el a fáradhatatlan igyekezetét. Ő készítette el az addig ismert összes sír pontos térképét, ő kezdett Magyarországról kopjafákat és kereszteket szállítani, azokat a sírhelyeken fölállítani és rendszeresen ápolni. Részben a munkásságának köszönhető a rudkinói és boldirevkai magyar honvédtemető létrehozása.

– Először 1990-ben jártam a Don mentén. A Nyírtourist-iroda szervezésében előbb Kijevig vonatoztunk, aztán Voronyezsig repültünk. A zarándokútra több mint ötvenen jelentkeztek, végül harminchárman mentünk ki. Mindenkinek volt valamilyen családi érintettsége, szerették volna látni a II. világháborúban hősi halált halt magyar honvédek és munkaszolgálatosok korabeli temetőit. Olyan veterán is velünk tartott, aki évtizedek után kereste fel az egykori bajtársai sírját. Azóta 52 alkalommal jártam ott, a csoport tagjai sosem voltak ugyanazok. Volt olyan év, hogy háromszor tettem meg az utat, ami most kisbusszal egy 24 órás távolságnak felel meg.

Kibővülő kutatási lehetőségek

A Zrínyi Kiadó gondozásában 1958-ban megjelent, Horváth Miklós révén szerkesztett, A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál című dokumentumkötet foglalkozott először a súlyos veszteségekkel. Az elesettek számát 147 971 főben állapították meg, de pontos adat az eltűnteknek nyilvánítottak magas száma miatt sosem lesz. A magyar honvédség történetének legnagyobb katasztrófája volt a II. magyar hadsereg doni kiküldetése.

– Az 1990-es évek elején még nem volt e-mailezés, teljesen más volt a technika, az informatikai rendszer, a kommunikáció. Mára felgyorsult minden, kibővültek a kutatási lehetőségek. Akkoriban rengeteg adminisztrációt, engedélyt igényelt a kijutás. Mindannyiszor megerősített lélekben az utazás.

Az alapítvány 1992-ben az ortodox egyház segítségével az akkori voronyezsi kormányzó engedélyével kezdte meg az oroszországi magyar katonatemetők azonosítását. Az elesett katonák, munkaszolgálatosok és hadifoglyok végső nyugvóhelyét az első időszakban 25 orosz településen jelölték meg címeres kereszttel, rajta a 2. magyar hadsereg felirattal. Azóta több száz magyar katonatemetőt azonosítottak Oroszországban. Rudkino mellett, a legnagyobb oroszországi magyar tömegsírban közel 27 ezer, Boldirevkában 8735 magyar nyugszik.

Amikor 2019-ben Mártha Mihály Tibor ötvenedszer látogatott a Don-kanyarhoz, megkérte Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolitát, hogy vele együtt keresse fel a harcokban elesett magyarok sírjait. Az urivi áttörés helyszínén megemlékeztek a sokat szenvedett honfitársaikról a térdig érő hóban és kíméletlen hideg szélben.

– A koronavírus-járványhelyzet miatt az utóbbi két évben képtelenség volt egyetlen zarándokutat is szervezni. Ehelyett az ukrán barátaink közreműködésével állítunk emléket a kárpátaljai és kárpátontúli területen lévő temetőkben. Jelenleg a lelkünkben ápoljuk a doni hősök emlékét, indulásra készen... – fogalmazott Mártha Mihály Tibor.

A történelmünk egyik legnagyobb tragédiája

„A Don-kanyar Muhival és Moháccsal együtt örök nemzeti trauma marad” – jegyezte meg írásában Draveczki-Ury Ádám a honvedelem.hu-n.

„Hiába álltak ellen eleinte keményen a magyarok, mivel a hadsereg a megegyezés értelmében német vezetés alatt állt, Jány Gusztáv csak tétlenül szemlélhette, amint a helyzet egyre rosszabbra fordul. Január 15-re egyértelművé vált, hogy reménytelen az ellenállás, de a vezérezredes nem ment szembe a kitartást előirányzó paranccsal, még akkor sem, amikor másnapra felbomlott az arcvonal, három részre szakadt a hadsereg, és megkezdődött a teljes demoralizálódás, miután kitört a pánik... A 2. magyar hadsereg január 24-én gyakorlatilag megsemmisülve vált ki az arcvonalból... Pontosan a mai napig sem tudni, hány magyar katona veszett oda a doni katasztrófában, de teljes bizonyossággal állítható, hogy nincs hazánkban olyan család, amely nem érintett valamilyen formában a tragédiában...

A magyar hadtörténelem legsúlyosabb vereségében alighanem több mint négyszer annyi ember veszett oda, mint történelmünk másik hasonlóan sorsfordító kudarcában, a mohácsi csatában.”