A tanítónak minden tantárgyhoz kell értenie

Sokan irigyelhették a kortársak közül az elmúlt évtizedekben a Méhteleki Általános Iskolában tanuló alsó tagozatos diákokat, hiszen nekik nem tanító nénijük, hanem tanító bácsijuk volt, Kosztya Zoltán Pál személyében.

A világ dolgai iránt még nagyon fogékony, csillogó szemű kisdiákok büszkék is voltak erre a kiváltságos helyzetre, s minden bizonnyal most is kihúzták magukat, amikor meghallották: tanítójuk, később igazgatójuk és tanáruk a pedagógusnap alkalmából átvehette Budapesten dr. Kásler Miklós minisztertől kiváló oktató-nevelő munkájáért az Apáczai Csere János-díjat.

Tanítás és tanulás

– Nagy hatással volt rám keresztapám, aki először Nagygécen tanított, majd átkerült Csengersimára, amikor az 1970-es nagy árvíz után ott épült meg a körzeti iskola. Én is a csengersimai iskolába jártam, a kertek alatt, az úgynevezett „sűrűnél” vezetett az út Zajtáról oda, ugyanis tősgyökeres zajtai vagyok – mondta el érdeklődésünkre Kosztya Zoltán Pál.

– A középiskolát Nyírbátorban végeztem el, ahol két évig nevelés­elméleti fakultációra jártam, érettségiztem is belőle. Mindezek az élmények végül arra késztettek, hogy 1989-ben a méhteleki iskolában helyezkedtem el képesítés nélküli pedagógusként, s azóta is ott vagyok.

Egy év elteltével a munka mellett megkezdte tanulmányait a Debreceni Tanítóképző Főiskolán. Nem volt könnyű számára az a három év, hiszen tanítás mellett tanulnia is kellett. A diploma megszerzése után osztályt is kapott. Ötödikes nebulóknak lett az osztályfőnöke, s négy évig meg is maradt ez a titulus, ugyanis felsőben már informatikát is tanított nekik, mivel 2000-ben oktatási informatikusi diplomával lett gazdagabb.

Ráadásul az utolsó évben már nemcsak osztályfőnökük, hanem az igazgatójuk is volt egy személyben, mert 1999 augusztusában kinevezték az oktatási intézmény vezetőjének, az osztályát azonban végig szerette volna vinni. A tanulást, a továbbképzést még ekkor sem hagyta abba, 2013-ban szakvizsgázott pedagógus, közoktatás-vezető lett.

Megkapta a mesterpedagógus címet, tanfelügyelő, és minősíteni is szokott Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyében. Az óvodától az általános iskolán keresztül a középiskoláig minősíti a pedagóguskollégák munkáját.

– A tanítói hivatást azért szeretem, mert nagyon szerteágazó, minden tantárgyhoz érteni kell. Nem is jelent gondot mind a mai napig, ha a kollégákat helyettesítenem kell valamelyik tanórán.

Nagyobb a felelősség

– Az igazgatói munkakör már nagyobb felelősséget jelent, hiszen a pedagógusok mellett a technikai dolgozók is hozzám tartoznak, felelős vagyok úgy a diákokért, mint az épületért. A körzeti iskola 1974 óta fogadja a méhteleki tanulók mellett a nagyhódosi, a kishódosi és a garbolci diákokat is. Jó érzés, hogy több családnál tanítottam egykoron a nagyszülőt, később pedig az unokát is – mesélte az iskola igazgatója, aki egyben Zajta polgármestere is.

Arra a kérdésre, hogy a két munkakört hogy lehet összeegyeztetni, így felelt: – Számomra az első helyen mindig az oktatás szerepel. Ezt tanultam, ezért tanultam, harminckét éve ezért vagyok az első munkahelyemen. Természetesen fontos a település irányítása és vezetése is, a két munkakört össze lehet hangolni. Igyekszem úgy dolgozni, hogy se az iskola, se a település ne szenvedjen hátrányt. Mind a két területen lelkesen, lendületesen kell dolgozni, egyiket sem lehet félvállról venni.

Gratuláció a volt diákoktól

Vajon meg lehet-e fogalmazni, mi a pedagóguspálya szépsége? – A pedagógus látja a gyermeki lélek és szellem kibontakozását, személyiségének alakulását, tudásának gyarapodását, vagyis látja a „gyümölcs” megérésének folyamatát. Amikor az egykori diákjaim bekerülnek egyetemre vagy sikert érnek el az élet bármely területén, mindaz azt jelzi a számomra, hogy volt és van értelme a munkámnak. Most, hogy megkaptam az állami kitüntetést, több volt diákom is gratulált a közösségi portálon, vagyis nem felejtettek el, s ez nagyon jólesett.

Felfrissülés: család, kert, horgászat

Az oktatási intézmény vezetése, a település irányítása mellett minden bizonnyal nem sok szabadidő marad. Ha mégis van egy kis szusszanásnyi idő, vajon azt mire fordítja Kosztya Zoltán Pál?

– Valóban nincs sok szabadidőm, de ezt persze nem panaszként mondom. Tagja vagyok a rozsályi Hajnalpelika Kisszínpadnak és a zajtai férfikórusnak. A vírusjárvány visszaszorításával ismét próbálhat mindkét művészeti együttes. Igyekszem minél több időt tölteni óvónő feleségemmel, valamint a 27 és 14 éves fiammal. Pihentet és felfrissít továbbá még a kertészkedés és a horgászat is.