2021.06.16. 11:30
Hit, sport és siker
Túl a mélyponton – ma már nem érzik úgy, hogy „keresztet cipelnek”.
Fotó: Sipeki Péter
Mélységek és magasságok, nehéz döntések, sikerek, hitből fakadó erő – ezek a címszavak összegzik leginkább azokat a gondolatokat, amelyek a hallgatóság fejében kavarogtak az alatt a bő egy óra alatt, amíg részesei voltak a református esték rendezvényének szombaton a sóstói református templomban. A sorozat tavaly indult el, de a járvány miatt szünetelt egy ideig.
– Dani Gyöngyi kerekesszékes paralimpikon vívóra csaknem 9 hónapot kellett várnunk – vezette fel humorosan az estet a házigazda, Kósa László református tiszteletes, majd ismertette annak témáját. Ezúttal a hitről, sportról és a sikerről esett szó, Dani Gyöngyi kerekesszékes paralimpikonnal és Karsainé Incze Gizellával, akinek a 8 éves Down-szindrómás kisfia, György a Speciális Olimpiai Szövetség kölyöksportoló programjában vesz részt, édesanyja erről mesélt.
A két vendégben a közös vonás, hogy mindkettőjüknek ki kellett lépni a komfortzónájukból, és a mai napig értékelniük kell az élet apró örömeit, a sikereket pedig – amiért kemény munkával dolgoznak meg – egy egészen más mércével mérik, mint a hétköznapi emberek.
Új utat, célt talált
– Isten csodát tett az életemben azzal, hogy nem azt mondta, hogy kelj fel és járj, hanem megérintett és azt mondta: ébredj fel és élj! – vezette fel Dani Gyöngyi életének történetét. A jelenlévők közül sokan nem tudták, hogyan került kerekesszékbe a sportoló.
– 1991 februárjában, megkeseredett tinédzserként 16 évesen ugrottam le a negyedik emeletről, teljes gerincvelő-szakadással kerültem be a kórházba, ahol megmentették az életemet, és egy ideig az orvosom azzal vigasztalt, hogy rehabilitálható vagyok. Ahogy teltek a hónapok rájöttem, hogy kegyes hazugság volt részéről, és életem hátralévő részét négy keréken gurulva kell megtennem. Kaposváriként a fővárosba költöztem, a Marczibányi téri Mozgáskorlátozottak Állami Intézetében tanultam, magam kezdtem keresni, hogy milyen lehetőségeim vannak. Kerekesszékes kosárlabdázókkal ismerkedtem meg, egy csapásra megváltoztak a kapcsolataim és a körülöttem lévő emberek. Egy katolikus kis közösségben kaptam erőt ahhoz, hogy megtaláljam az utam, az újrakezdést, s végül felmentem a pástra. Sikerült, megcsináltam – mondta a paralimpikon, aki beszélt a 2004-es athéni olimpiai ezüstjéről, majd a 2012-es londoni megmérettetésről is, amikor nem is igazán a versenytársakkal vívott nagy csatát, hanem elhunyt férjének gyásza miatt vívódott.
– „Fényesen csillog” az az ezüst, a volt férjem emlékére szereztem – osztotta meg az érzéseit a sportoló, és hihetetlen természetességgel mesélt magáról a jelenlévőknek a karrierje kezdeteiről, hogy például milyen is volt a nemzetközi versenyeken a 90-es évek végén szembesülni azzal, hogy mára már elavultnak számító technikai eszközökkel edzettek, versenyeztek, persze azóta nagyot lépett előre a parasport ezen a területen. Hosszasan beszélt arról is, miért fontos a fogyatékkal élő embereket a sport felé fordítani, merthogy sokan a szűkös anyagiak miatt nem mernek belevágni, és rengeteget számít az is, van-e olyan közeg, ahol felfigyelnek rájuk, támogatják őket.
Ma is vállalná gyermekét
S így érkeztünk el a Karsai családhoz. Karsai Gyurikát egy néhány perces videóból ismerhette meg az est közönsége. A jókedvű, mozgékony kisfiúnak fülig ért a szája a trambulinon.
– Tudtuk, mert az orvos közölte, hogy Down-szindrómával fog megszületni a család legkisebb tagja. Két ép gyerek után nagyon nehéz volt szembesülni ezzel, de az a bibliai kép jutott az eszembe, amikor Jézus magához hívja Pétert a víztükör tetején, s a második jelenetben már ő is áll a víz felszínén Jézus mellett. Soha nem tudjuk, nem tudhatjuk, miből „lesznek a csodák” – mondta az édesanya. – Beteges volt a kisfiam, több műtéten esett át, a korai fejlesztésének köszönhetően jutottunk el odáig, hogy ma már élvezi a foglalkozásokat a kölyöksportoló programban. Saját tapasztalataimra építve, azt javaslom minden hasonló sorsú családnak, ne zárkózzanak be, találják meg azt, amitől boldog lehet gyermekük. A kisfiam, mint ahogyan a Down-szindrómás gyerekek többsége, elég makacs jellem. A sportban alkalmazkodni kell a szabályokhoz, így a makacsságáról is leszokhat, s az sem másodlagos szempont, hogy a mozgással a fizikai egészségét is megőrzi – mondta Karsainé, és hol nevetve, hol elérzékenyülve hagyott bepillantást nyerni mindennapjaikba. Amikor megkérdezték tőle, hogy mai fejjel ugyanígy döntene-e, megtartaná-e a kisfiút, a válasz határozott igen volt.
Tokió után visszavonul
– Szakmabeliekkel, a barátainkkal létrehoztunk egy alapítványt, amely a Magyar Paralimpiai Bizottság elvi támogatását is megkapta már, fő célja lesz, hogy a fogyatékkal élő embereket sportra ösztönözze, illetve bemutassa, milyen sportolási lehetőségeik vannak a sérült embereknek – vette át ismét a szót Dani Gyöngyi.
– A kezdeményezésemre indult el 2004-ben a nagy sportágbemutató mozgássérültek számára, legutóbb 2013-ban Nyíregyházán is jártunk. Az új szervezettel valami hasonlót szeretnénk elérni, közel hozni a sportot a kerekesszékes fiatalokhoz. Egy másik ugyanilyen fontos profilja lesz a szervezetnek az érzékenyítés. Szeretnénk elősegíteni a sérült emberek integrációját, akár céges napokon részt venni, motivációs előadásokat, érzékenyítő tréningeket tartani – avatott be terveibe a sportoló. A kétszeres paralimpikontól megtudtuk, az idén nyáron Tokió lesz az utolsó állomás sportkarrierjében, amit eddig nagyon jól sikerült összeegyeztetnie a családdal, ám úgy érzi, hogy 7 éves fia, Kristóf sokkal több időt szeretne vele tölteni. Párjával a napokban erősítették meg kapcsolatukat, összeházasodtak, eljött egy új korszak, egy új fejezethez érkezett az élete, amiben immár a család áll az első helyen.
– Májusban kaptam szabadkártyát a női tőrcsapatba, az augusztus 24-én kezdődő és szeptember 5-éig tartó tokiói paralimpiára, hétfőtől kezdődik a kéthetes edzőtábor, igyekszem minden energiámat beletenni ebbe a számomra utolsó nagy szereplésbe – mondta Dani Gyöngyi, aki eddig egyetlen nagy nemzetközi versenyén sem maradt le a dobogóról.