A nagy Petőfi-rejtély: harcmezőn vagy párnák közt?

Forró július végi nap volt, 1849-et írtak akkor. Mintegy 3-4 ezer főt számláló, Bem József tábornok vezette magyar sereg várta Segesvár közelében, hogy megütközzön a közel ötszörös túlerőben lévő orosz sereggel. Közöttük volt Petőfi Sándor. Nem sok esélyük lehetett Lüders tábornok csapataival szemben, közel ezer magyar már nem is élhette meg a másnapot. Közülük egy lehetett – legalábbis így tanultuk – a lánglelkű költő. A többségi álláspont szerint éppen Kemény Farkas jelentését vitte Bemnek, amikor Fehér­egyháza és Héjjasfalva között két lovas kozák halálra szúrta. Persze fontos leszögezni, egy osztrák, August von Heydte állította mindezt egy hivatalos jelentésben. Mivel sokféle más mendemonda is járta, Pákh Albert, a költő barátja hirdetésben próbálta megszólítani azokat, akik bármi használhatót tudhattak az esetről, de ez sem vezetett sikerre. Volt, aki a 26 esztendős hőst Amerikában látta, más úgy tudta, egy helyi ember temette el a kertjében. Akkor úgy tűnt, az i-re a pontot Szendrey Júlia teszi fel, amikor – hitet téve, és beszámolókra hagyatkozva – kinyilatkoztatta: „...Sándor az erdélyi csatákban esett el.”

Hol az igazság?

A kutatás az 1980-as évek végén új lendületet vett, majd 1989-ben a Megamorv-Petőfi Bizottság bejelentette, hogy megtalálták a költő sírját a burjátföldi Barguzinban. Képtelenség, mondták akadémikus körökben, és vizsgálatokkal igazolták, hogy az oroszok nem vittek magukkal hadifoglyokat, a csontok pedig egy nő földi maradványai. Sokakat a kérdés ennek ellenére sem hagyott nyugodni, például Alekszej Tyivanyenko történészt, aki A szibériai „titkos fogoly” című könyvében egyenesen azt állította, hogy 167 éve (ma már 172) hazudnak Petőfi haláláról a magyar népnek.

A kötetet – ahogy később a szerző más művét is – Dalmay Árpád, a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság nyíregyházi szervezetének az elnöke fordította magyarra. Olyannyira izgalmasnak találta a barguzini teóriát, hogy Petőfinek tulajdonított szibériai versek fordításának is nekilátott, de erről majd később ejtünk szót.

Cáfolatok „csípőből”

– Magyar–német szakos gimnáziumi tanárként, újságíróként mindig foglalkoztatott Petőfi halálának, eltűnésének kérdése. Kárpátalján éltem 1997-ig, s ott a 70-es, 80-as években elérhető könyvek, például Dienes András A legendák Petőfije című kötete számomra nem adtak egyértelmű választ költőnk sorsára – mondta el lapunknak. – Barguzinról természetesen nem hallottam még azokban az időkben. Aztán 1989 júliusában felröppent a hír: Szibériában, a Bajkál-tó mellett megtalálták Petőfi Sándor sírját és földi maradványait. Hittük is, nem is, hisz egymást cáfoló írások jelentek meg a kárpátaljai, főleg ungvári lapokban. Egykori kedves tanárom, Váradi-Sternberg János professzor már a feltevés ellen is hevesen tiltakozott, ugyanakkor egy Vaszil Pahirja nevű munkácsi helytörténész már korábban is lelkesen bizonygatta – a Magyarság című budapesti lap 1940 nyarán és őszén megjelent írásaira hivatkozva –, hogy Petőfit elhurcolták az oroszok. Pahirját személyesen nem ismertem, de a professzort igen, így inkább neki hittem. Aztán elcsitult a vita, napirendre tértem a kérdés fölött, gondolva, hogy az igazság kiderítése a magyar irodalomtörténet és történelem feladata – magyarázta.

– Korábban Tyivanyenkóról sem hallottam. Fuksz Sándor barátomtól, az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának koordinátorától (ma már elnöke) kaptam egy orosz kéziratot Petőfiről. Ez volt Tyivanyenko könyvének kézirata. Megkérdezte, nincs-e kedvem lefordítani. Kacérkodtam a gondolattal, mivel korábban több verset, prózát fordítottam különböző nyelvekből magyarra. Aztán 2016 nyarán Fuksz Sándor Tyivanyenkóval együtt ellátogatott hozzám Nyíregyházára, megajándékoztak a megjelent orosz nyelvű könyvvel. Egy teljes délutánon át beszélgettünk, felhívtam a szerző figyelmét néhány pontatlanságra a magyar történelemre vonatkozó részekben. Végül vállaltam a fordítást, de megbeszéltük, hogy nem a könyv, hanem a közösen kijavított kézirat alapján dolgozom. Így is történt.

– Természetesen olvastam az akadémia cáfolatait, de ezek inkább már csak azután foglalkoztattak, miután áttelepültünk Nyíregyházára. Felfigyeltem rá, hogy a két oldal képviselői „elbeszélnek” egymás mellett, a segesvári hősi halál hívei „csípőből” cáfolnak mindent, látatlanban is, hiszen fényképről állapították meg, hogy a csontváz egy nőé. Négy antropológus, a magyar Kiszely István, az amerikai Bruce Latimer és Clyde Simpson, valamint a szovjet Alekszej Burajev a helyszínen egyértelművé tették – még ha Petőfinek törékeny, nőies alakja is volt –, hogy a csontváz egyértelműen nem női szkeleton. Az alsó állkapocs két végén például kidudorodást találtak, ami nőknél nem fordul elő.

Kézzel írt versek

Ám a könyvben leírt bizonyítékokon túl ott voltak a részben kézírásban fennmaradt – kalendáriumokban kézzel beírt, naplókban, de laponként is fennmaradt – szibériai orosz versek, amelyeket, mint népköltészeti alkotásokat vagy éppen ismeretlen szerző verseit, különféle korabeli orosz kiadványokban is megjelentettek. S, hogy mit derített ki róluk Dalmay Árpád, arról egy legközelebbi cikkben számolunk be olvasóinknak.