Az erdőben az utolsó szó mindig Ramónáé

Bár az utóbbi évtizedekben összemosódtak a férfi és a női foglalkozások, már nem kapjuk fel a fejünket akkor, ha hölgyet látunk az autóbusz volánjánál, de már akkor sem, ha rendőri vagy katonai öltözetben sétál az utcán a gyengébbik nem egy-egy képviselője. Így aztán az is természetes, bár még nem mindennapos, ha női hivatásos vadásszal találkozunk.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében egyedül a Napkori Erdőgazdák Zrt. büszkélkedhet női hivatásos vadásszal. A Nyírbátorban élő Marozsán Ramóna öt éve járja fáradhatatlanul a részvénytársasághoz tartozó területeket. Mint a beszélgetés elején elárulta, ma már nem ritkaság a női hivatásos vadász, többen is dolgoznak hazánkban.

Mikor döntötte el, hogy hivatásos vadász lesz?

Nem egy döntés eredményeként lettem hivatásos vadász, hanem egyszerűen így alakult az életem. Először megszereztem a természetvédelmi diplomámat Debrecenben, utána pedig elvégeztem a vadgazdamérnöki szakot is az egyetemen. A vadgazdamérnöki gyakorlatomat Napkoron töltöttem, s Támba Miklós elnök megkérdezte, nem lenne-e kedvem itt dolgozni, s én igent mondtam.

Jó, jó, de a természetvédelmi diplomához alapvetően az kell, hogy az ember szeresse a természetet. Hogy került egyáltalán közel a természethez?

Még kisgyermek voltam, de sportvadász édesapámmal, dr. Marozsán Károllyal már jártam az erdőt, megismertem az állatokat és a növényeket, az életem mindennapi része lett a természet. Azt már csak apa elbeszéléseiből tudom, hogy amikor még nagyon pici voltam, beültetett egy hátizsákba, felpattant velem a Simsonra, s mentünk vadászni. Kezdetben a Nyírbátor környéki erdőket-mezőket fedezhettem fel, de aztán elvitt magával Somogy megyébe, az Északi-középhegységbe és a Zempléni-hegységbe is. Ahogy betöltöttem a 18. életévemet, megszereztem a vadászengedélyt. Eddig egy 17 centiméter agyarú vadkan elejtésére vagyok a legbüszkébb.

Mit szólnak vajon a férfi kollégák, amikor találkozik velük egy-egy továbbképzésen?

Nem lepődnek meg, hiszen engem már ismertek jóval korábban is. Lehet, hogy egy kicsit furcsállják, hogy nő létemre hivatásos vadász vagyok, de nem mutatják ki, nem mondják. Elfogadtak kollégának, hiszen jól tudják, mennyire szeretem a természetet, s tulajdonképpen ők is valamennyien ezért lettek hivatásos vadászok.

Hogy néz ki egy munkával eltöltött napja?

Kötetlen munkaidőben dolgozom, a munka- és időbeosztásom attól függ, hogy éppen mit kell csinálnom. Amikor vadásztatás van, fél ötkor-ötkor már úton vagyok. A munkáltatóm foglalkozik tőkésréce és fácán nevelésével is. Bár van külön gondozójuk a madaraknak, nekem is rendszeresen rájuk kell néznem. Meg kell tisztítani továbbá az utakat, csapdákat kell kitennem és azokat rendszeresen ellenőrizni. Nyáron különösen fontos, hogy az itatókban folyamatosan legyen friss víz, a téli hónapokban pedig az állatok etetéséről és a sózók feltöltéséről gondoskodom. Az itatókat kitisztítom, a környéküket le is kaszálom, hogy az állatok jobban észrevegyék. A zrt. 12 ezer hektár területen gazdálkodik. Ez a terület három hivatásos vadász között oszlik meg, hozzám közel 3500 hektár nagyságú terület tartozik.

Mennyire ismeri a területén élő vadakat?

Lehet, hogy a kívülállóknak furcsán hangzik, de szinte mindegyiket kell ismerni. Ha jön egy vendég, hogy mondjuk 500 grammos trófeát szeretne elejteni, tudnom kell, hová vigyem, mert a vadásznak nincs arra ideje, hogy egész nap kocsikázgasson, mire megtaláljuk a megfelelő őzbakot. Az én területemen egyébként megtalálható még vaddisznó, egyre több a gím- és a dámszarvas, s van apróvad is az őzállomány mellett.

A vadgazdálkodás sikerét hátráltató ragadozók mennyire vannak jelen a területen, hogyan sikerül felvenni ellenük a harcot?

Folyamatosan csapdázzuk a tollas és szőrmés ragadozókat a kollégáimmal. Használok például Larsen-csapdát, módosított hattyúnyakat, testszorítót, létrás csapdát. Ezeket felállítom, rendszeresen ellenőrzöm, s a megfogott ragadozókat ki is veszem belőlük. Különösen télen jelentenek nagy gondot, amikor megfagynak, nehezen lehet nyitni-zárni a berendezéseket, de megoldom, hiszen muszáj. Sok csapdát a réce- és a fácánnevelde közelében kell elhelyezni, nehogy megdézsmálja valamilyen ragadozó az állományt.

A nevelt apróvadak mellett jelentős a természetben élő apróvadak száma is?

Most már szerencsére igen, látható eredménye van a sok csapdázásnak. A ragadozók gyérítésének köszönhetően évről évre növekszik a mezei nyulak és a fácánok száma kint a határban.

A vendégvadászoknak vannak-e különleges igényeik?

Mindenkinek van egy elképzelése attól függően, hogy mit enged meg a pénztárcája. Valaki több kisebb őzbakot szeretne terítékre hozni, van, akinek nem számít a trófea súlya, s van olyan vadász is, aki a rendellenes agancsokat keresi. A kollégákkal egyeztetjük, ki kit visz el, hogy a vendég kívánságát teljesíteni tudjuk. Ha valamelyik kollégám területén van rendellenes agancsú őzbak, és a vendég ilyet szeretne elejteni, ő fogja kísérni. Az utolsó szó, hogy lőhető-e a vad vagy nem, azt mindig a kísérő mondja ki. A vendégek elfogadják a döntésemet, eddig sohasem volt ebből probléma. A területemen sok érmes őzbakot is lövettem már, ez egyben a munkám eredményének, sikerének a visszajelzése is.

Július végén, augusztus elején üzekedtek az őzek. Sokan ilyenkor szeretik elejteni a vadat. Érkeztek Napkorra is vendégvadászok?

Hazai és külföldi vadászok egyaránt bejelentkeztek hozzánk, van már egy visszajáró vendégkör, így számunkra nem jelent gondot az őzbakok értékesítése. A hazai vendégek mellett most Németországból és Ukrajnából jöttek sportvadászok.

Az jelent-e valamilyen hátrányt, hogy Nyírbátorban lakik, és mindennap jönnie kell Napkorra?

Ha a központba jönnék, az egy félórás út lenne otthonról, csakhogy általában a területemen kezdek Pócspetri határában, s az olyan tizenöt percre van a lakásunktól.

Azt szokták mondogatni, hogy eb a vadász kutya nélkül. Önnek van kutyája?

Van, de nem is egy, hanem hét. Van egy hannoveri vérebem, ami még a lesre is felül velem. Csendben jelzi a vad jelenlétét, nem morgással. Van továbbá két tacskó, az egyik szálkás, a másik sima szőrű, s tartunk még otthon három drótszőrű magyar vizslát és egy német vizslát. Felváltva viszem a kutyákat vadászni. Amikor az apróvad vadászata van, a vizslák következnek. Beosztjuk a négy vizslát, kettő megy apával, kettő pedig velem jön.

Biztos sokan megkérdezték már: mit érez, amikor az évekig nevelt és gondozott őzbakot elejtik a szeme láttára?

Tagadhatatlan tény, hogy mindegyik vad közel áll a szívemhez, hiszen ha csak közvetett módon is, de gondoztam, felneveltem az állatokat, jól ismertem a tartózkodási helyüket és életüknek mindennapjait. Láthatatlan szálak kötnek mindegyikhez, elejtésükkor egy-egy könnycseppet észrevétlenül mindig elmorzsolok.

Kötődik-e annyira valamelyik vadhoz, hogy azt soha nem ejtetné el egyik vendéggel sem, sőt még a vad létezését is titokban tartja? Nekem elárulhatja...

Volt egy olyan suta, amelyik nem félt tőlem, szinte mindig várta, hogy mikor viszem az ennivalót, közel tartózkodott a szóróhoz. Nagyon jó ismerősök lettünk, soha nem lövettem meg, mind a mai napig neveli gondosan a gidáit.

Meg lehet fogalmazni, hogy miért szép ez a munka?

A természet és az állatok szeretete teszi vonzóvá számomra ezt a munkát. Változatos, sokrétű a munkaköröm, nem mondható rá, hogy monoton. Ugyanakkor a természet is szinte minden egyes nap más-más arcát mutatja. Az élővilág mindennapi életének részesévé válni, szemtanúja lenni megannyi titoknak, semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés. Mindez még akkor is meghatározó élmény, hogy nincs se karácsony, se húsvét vagy hétvége, hiszen olyankor is menni kell ellenőrizni, gondozni az állatokat.