Az lehet bátor, aki átélt már félelmet – Interjú: prof. dr. Bagdy Emőkével

A Tőkés László Alapítvány kuratóriuma a XXVII. Tőkés-díjat prof. dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus egyetemi tanárnak ítélte oda. Az elismerést a napokban Kisvárdán vette át a díjazott, aki szívesen válaszolt lapunk kérdéseire.

Tőkés László személyesen is jelen volt az eseményen. Mit jelent az Ön számára ez az elismerés?

Magas kitüntetés a számomra, mert ez a díj arról szól, hogy mennyire szolgáljuk a nemzetünk ügyét, előmenetelét, fejlődését. Ez elsőre soknak hangzik, de egy egyedi élet gyűszűnyi terjedelmébe csak annyi fér bele, hogy saját személyemben, hazaszeretetemben miként tudom szolgálni a nemzetemet, miként tudom megvalósítani, hogy a munkám hasznára váljon ne csupán egyes embereknek, hanem magának a hazámnak is. Így már sokakra hatásról van szó és ezt nagyon sokféle módon tudtam eddig is megtenni.

Édesapja református lelkész volt. Mennyire határozza meg életét a hit?

Hívő ember vagyok, Isten kegyelméből. Engem elrendelt egy olyan útra, ahol részint a pedagógusi pályám során, más részben a klinikai gyógyító tevékenységem során mindig emberi egészségeket, lelkeket szolgáltam. Hiszem és vallom, ez az Isten által elrendelt küldetésem, ezt az utat jelölte ki számomra. Mindezeken túl a sokaságra úgy tudok hatni, hogy amit hittel, meggyőződéssel és a tudomány alázatával tudok a világról, azt terjesztem. A hivatásom gyakorlása során megtanultam, hogy ha az embereket elérik olyan üzenetek, amelyekkel egyezik a lelki tartalmuk, szándékuk, akkor az nem csupán egybekapcsolódik, hanem összeforr. A közvetített érvényesség, a hit, az igazság úgy szólítja meg az embereket, hogy cselekvésre is ösztönzi őket.

Beszédében említette, hogy bizonyos mértékű identitászavarokkal kell szembenéznünk.

Úgy érzem, az utóbbi időben nagyon megkopott és háttérbe szorult az identitásunk keretében a hazaszeretet, a nemzethez tartozás jelentősége. Nagyon súlyos identitássérülésekkel küzdünk. Nem ritkán önmagunk, önazonosságunk tagadására is sor került már. Ez úgy terjed, mint egy kóros, káros divatáramlat, ezért különösen félő, hogy a mi fogékony ifjúságunk tagjai uszályába kerülnek olyanfajta nézeteknek, amelyek a személyiségük egészséges épülését akadályozzák. Az identitás arra a kérdésre válaszol, honnan jöttél, merre tartasz, ki vagy, hol vannak a gyökereid, hol vagy otthon a világban. Ahogy Tamási Áron nagyon szépen megfogalmazta, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Személy szerint ott vagyok otthon, ahol a bölcsőm ringatták, ahol az első hangokat meghallottam, ahol átölelt anyám. Az anyaföld, az anyanyelv az identitásnak olyan talapzatai, hogy mindenképpen ennek az erősítésére van szükség. A világban a mi kis parányi, megcsonkított és megalázott nemzetünk újra és újra olyan olyan történelmi időszakokba került, amikor veszélyben volt a magyarság. Amikor az 1848-as szabadságharc után rengetegen kivándoroltak Amerikába, amikor az első világháborúban több százezer honfitársunkat elvesztettük, amikor Trianonban megcsonkították az országot, mind olyan időszakok voltak, amelyek során olyan sérüléseket szenvedett az identitás maga, hogy az ehhez való ragaszkodás egy hatalmas megtartó erővé vált, ami mérhetetlen lelki, belső tartalékot ad. Nagyon fontos az, hogy a szülők a gyermekeiknek a szereteten és a biztonságon túl minél kisebb korban tudatosítsák, hogy ők magyarok. Az identitás megerősítésének nagyon korai korban meg kell kezdődnie ahhoz, hogy felnőttként bármilyen élethelyzeti módosulás vagy sebesülés következik be, vissza tudjon találni a gyökereihez. Magyarnak lenni egyszerűen sorskérdés.

A közelmúltban határozottan és bátran állt ki önmagáért, amikor saját szakmáján belül néhányan megpróbálták kirekeszteni.

1941-ben, háborús környezetben születtem. Az Isten akarta úgy, hogy világra jöjjek, hiszen akkoriban nem volt túl célszerű egy életet elindítani. A neveltetésem során sok bátorságot és belső erőt kaptam a szüleimtől. Hiszem, hogy rendeltetésem van. Pszichológusként a közvetlen szolgálaton kívül az a feladatom, hogy rátapintsak azokra az érzékenységekre, amelyek társadalmi szinten kialakulnak, hogy a keletkező hiányokat segítsek betölteni. Ezt tekintem legfőbb szolgálatomnak. Igyekszem elkerülni a minősítéseket, a címkézéseket. Mégis akkor, amikor kimondom, magyar vagyok, rögtön megkapom néhány embertől, hogy mit magyarkodok már megint. Engem a saját szakmám is kiközösített, aláírásokat gyűjtöttek ellenem, címkéztek jobbról és balról egyaránt, de akkor is azt mondom, az vagyok, aki hitem szerint vagyok és mindig meg fogom erősíteni önmagam. Az lehet bátor, aki átélt már félelmet. Ha nincs előzetes félelmi tapasztalat, az nem bátorság, hanem vakmerőség. Bárhová ki merek állni, mert a tudomány tényeivel dolgozom és semmiféle aktuális szellemi áramlattal, ilyen-olyan vélekedéssel harcba nem szállok, de ha ezek az irányzatok, mozgások engem vesznek célba, akkor nem félek küzdeni, mert az én érvrendszerem bizonyított tényeken alapul. Ha engem mások címkéznek, kirekesztenek, az róluk szól. Szívesen megkérdezném őket, mi az, ami hiányzik nekik. Miért van arra szükségük, hogy másoktól várják a saját erősítésüket?

Az identitásválság jelenleg egészen más területeken is jelen van a világban és Magyarországon is.

Sajnos igen, elárasztanak olyan irányzatok, amelyek komoly veszélyeket hordoznak. Az ellenem felszólalók között vannak olyanok, akik másokat megbélyegeznek. Mintha rá akarnának parancsolni az emberekre, hogy álljatok mellénk. Miért? Talán nem elég erős, amit képviselnek? Vagy egyfajta szellemi erőszakról van szó? Akkor ne kérjen toleranciát az, aki saját maga erőszakos. Másrészt van egy érdekes világjelenség, hogy az évszázadokon keresztül kisebbségben lévő emberek kerülnek előtérbe. Az eddigi üldözöttek üldözőkké válnak. Ide tartoznak az orientációs kisebbségek, akik noha a Gauss-görbének, az átlagnak a peremén vannak, mégis úgy próbálnak a többségbe behatolni, hogy ők szeretnék az irányt meghatározni. Márpedig ez nem rajtuk múlik, mert a törvényeket többségi alapokon határozzák meg. Ezek a tendenciák szellemi hullámként jelennek meg, azonban minden hullámverésnek, áradatnak van egy olyan sajnálatos következménye, hogy pusztít és árt. Ami most történik, az pusztító és ártó azért, mert életellenes. Az élettörvény azt mondja, kaptál egy életet, nem kérted, nem akartad, de itt van, tehát most már elszámolásköteles vagy, mit tettél, teszel vele. Mennyire használtad a kapott talentumaidat? Ha elástad és nem törődtél vele, az baj, de ha a világ és mások számára felhasználod és tovább is örökíted utódaidnak, akkor ellátod a feladatodat. A népesedésben bekövetkező hanyatlás, amit megélünk, aggasztó. Ha ez a trend folytatódik, Európa pusztulásra van ítélve. A nagyon pozitív kormányzati intézkedések ellenére hatmillió ember fenntartására lenne elég az a népszaporulat, ami most hazánkban van. Ezért azt mondanám, ezek a szellemi áramlatok nem építő, hanem romboló jellegűek. Mindenkit arra biztatnék, maradjunk a tényeknél, legyünk toleránsak, és ha minket bármiképpen megpróbálnak bántani, kirekeszteni, akkor is az igazság a mi oldalunkon áll egyszerűen azért, mert tényeken alapul.

Előadásaiban is vallja, valamennyi újszülött egy alapprogrammal jön a világra.

Valóban egy genetikai alapprogrammal születünk, és itt kétségkívül a szabad akarat kérdése is felmerül. Ennek a csomagnak van egy közös emberi ütemterve , ami úgy néz ki, hogy meghatározza például, mikor fogok megszólalni, beszélni, járni, szobatisztává válni, serdülni. Ez az evolúciós fejlődési törvény. Ezt nem tudjuk megakadályozni, bele lehet ugyan durván avatkozni, de nem érdemes. Az ezen túlmutató személyiségi program azonban egy fantasztikus dolog. Ezt az epigenetikának köszönhetjük, ami a környezeti tényezők befolyását, hatását jelenti a genetikai állományra. Ez a jelenség a metiláció, amikor külső tényezők, hirtelen, drámai hatással járó vagy sorozatos traumaként megjelenő események lenyomatot hagynak a génekben és tovább örökítődnek. Ez az epigenetikának az az üzenete, amit nagyon komolyan kell venni. Van egy programunk, a kérdés az, azon belül a személyiségünk miként fog kibontakozni. Mindenki másképp egyforma, mondja Mérő László matematikus, pszichológus. A különbözőség onnan ered, hogy a pszichológiai programunkban vannak szenzitív időszakok, amikor a gén felkínálja a kibontakozás lehetőségét. Úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy Csipkerózsika alszik, majd jön a herceg, és felébreszti az álmából. Ezt kulcsingernek nevezzük, ami a kibontakozásra váró gént eléri és egy életre szóló mély bevésődés jön létre. Ez a pszichológiai fejlődés törvénye. Ezek a kulcsingerek teszik lehetővé többek között a kötődést, azt, hogy megtanuljunk ragaszkodó hűséggel szeretni, hogy bizalommal legyünk más emberek iránt. Ezeknek mind megvan az idegrendszeri nyomata. Az érzés maga csak egy biológiai molekula, nyomon tudjuk követni, hogy a harag, vagy a szorongás milyen kémiai folyamatoknak köszönhetően zajlik le a szervezetben. Azonban ahhoz, hogy egy érzés létre tudjon jönni, arra van szükség, hogy az adott szenzitív időszakban megkapjam a megfelelő kulcsingert. Ha ez elmarad, elmúlik a szenzitív periódus és bezáródik az időablak. Ha tegyük fel, hoztam magammal valami különleges képességet, ami azt jelenti, adottságom van, szinte tanulás nélkül tudok valamit, amit más csak rettentő sok tanulással ér el, az hatalmas ajándék. De ha nem kapom meg azt a kulcsingert, amikor beébred ez a gén és próbálja mutatni magát, akkor szépen lelassulhat a fejlődésem üteme és átlagos leszek abban, amiben különlegessé válhattam volna. Ezen felül a személyiség fejlődése például azon is múlik, hogy normális aggyal megértem-e azt az üzenetet, hogy én társadalmi nem szempontjából hová tartozom. Tehát ha én lány vagyok, akkor megtanulom-e mindazt, ami a társadalmi szerepemből következően hozzám illik. Ez nem akaratlagos. Három- és ötéves kor között van egy szenzitív időszak, amikor az óvodás korú gyerek szabályosan letölti a megfelelő szoftvert. A hardver már ott van és kéri a mintát, hogy csináljam, hogy leszek fiú, hogy leszek lány. Ez a program akaratom ellenére automatikusan töltődik le. Ha ezt tudomásul veszem és felelős ember vagyok, akkor ezt az időszakot nem zavarom meg, hanem rátöltök olyan hatásokat, amelyek erősítik azt a nemet, hogy a gyerek azonos legyen önmagával. Ne legyen hasított én, hogy biológiailag ez vagyok, társadalmilag meg esetleg másra vagyok kondicionálva, szoktatva. Semmi érzékenyítés, semmi befolyásolás. Stabil szülői háttér, férfi-nő minta és a fejlődés természetes üteme. Egy gyereknek erre van szüksége.