„Istenem, engedd meg, hogy egyszer hazatérjek!”

– Hajtsunk fejet honfitársaink előtt, akik 77 évvel ezelőtt a megszálló hatalom áldozatai lettek, akiket minden előzmény nélkül elhurcoltak otthonaikból, és soha nem térhettek vissza hazájukba – mondta el beszédében Jászai Menyhért, Nyíregyháza alpolgármestere, amikor a málenkij robot áldozataira emlékeztek csütörtök délután az Elhurcoltak emlékművénél Nyíregyházán, az Északi temetőben.

Szörnyű körülmények

– A második világháború harcai után mindenki békére vágyott, és az emberek hittek abban, hogy a romok eltakarítása után ismét nyugodt életben lehet részük. Sajnos, ez nem így történt: a szovjet katonák azonnal megkezdték a lakosság begyűjtését. 1944. november 2-án a németeket, a német nevüket, férfiakat és nőket, az éppen az utcára kilépőket, munkahelyükre igyekvőket egyaránt elhurcoltak. Azt mondták nekik, hogy csak egy kis munkáról van szó, és volt, aki önként jelentkezett, mit sem sejtve arról, hogy az lesz az utolsó Nyíregyházán eltöltött napja – hangzott el a megemlékezésen.

Beszédében az alpolgármester kiemelte: a „kis munkának” ígérkező romeltakarításból végül hosszú évekig tartó szenvedés lett, a nehéz körülmények, az éhezés és az egészségügyi ellátás hiánya miatt pedig sokan még az odavezető úton életüket vesztették.

A kényszermunka-táborokban robotoló áldozatok közül sokan minden reményüket elvesztették a hazatérésre, a szörnyű körülményekről a fennmaradt levelekben és lágerversekben olvashat az utókor. Az egyikben így írtak: „Istenem, engedd meg, hogy egyszer hazatérjek! Nem bánom, ha otthon koldusszegény leszek, csak magyar legyek”.

Kevesen tértek haza

– A sorsuk megpecsételődött. A poklok poklát megjárva, távol a családjuktól már nem gondolhatták, hogy valaha is visszatérhetnek. Az itthon maradottak borzalmas bizonytalanságok éltek át: a feleségek, gyermekek, édesanyák fájdalma és kétségbeesése mérhetetlen volt. Egyedül kellett helyt állniuk, eltartani a családot – tette hozzá Jászai Menyhért.

– Sokan semmit se tudtak szeretteikről, volt, hogy csak az évek múltával hazatérőktől kaptak hírt az elveszett hozzátartozóikról. A Nyíregyházáról elhurcoltak közül alig 300-an térhettek haza, a túlélők pedig több éves kényszermunka után, testileg-lelkileg meggyötörve, félelemmel telve élték napjaikat, hiszen útravalóul a „soha, senkinek, semmit” parancsot kapták, mély hallgatásra ítélték őket. Az elhurcoltak emlékét azonban megőriztük, és fontos feladatunk, hogy átadjuk a következő nemzedéknek.

A megemlékezésen a hagyományok szerint közös imát mondtak az áldozatokért a történelmi egyházak megjelent képviselői: dr. Kruppa Tamás, a görög katolikus Szent Miklós Székesegyház parókusa, Csordás Gábor, a római katolikus Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyház plébánosa, valamint Zsarnai Krisztián esperes, a nyíregyházi evangélikus nagytemplom lelkipásztora.

Ezután az emlékműnél elhelyezhették koszorúikat a jelenlevők többek között a városi és a megyei önkormányzat, a kormányhivatal, a katasztrófavédelem, a rendőrség és a nyíregyházi kulturális intézmények nevében.