Névadás szabadon, forradalmi hevülettel

Van úgy, hogy egy pillanatra megmutatja arcát a szabadság, és felsejlik a lehetőségének reménye. Ritka pillanatok az ilyenek, amikor nem kell bizonygatni unos-untalan, mindenki tudja, érzi, mit jelent. És nem csak érzi. Évtizedek múltán is ugyanúgy emlékszik vissza rá mindenki, mivel ugyanaz a különleges bizsergés járja át az emlékezőket. Ilyen pillanatokat élhetett át, majd idézett fel nemrég a Vécsey Károly Általános Iskola nevelőgárdája egy nosztalgiázó összejövetelen. Dr. Thuróczy Csabáné, sok kisiskolás Julcsi nénije pillantott vissza Múltidéző szép emlékek címmel iskolájának a rendszerváltás utáni emblematikus éveire. 

Elsőként a városban 

– Helyi iskolatörténet? Magán­ügy – gondolhatná bárki, ám aki végighallgatja az előadást – a legnépszerűbb videómegosztó csatornán visszakereshető –, kétségtelenül kaphat valamit a szabadság bizsergető érzéséből. Az egyébként érintett hallgatóság soraiban a bólogató fejek és a mosolygós arcok pedig híven igazolták: nem az előadó öncélú lelkesedése kapott ott szót, annál több történt. 

„Mindenkinek meg kell csinálni a saját kis forradalmát!” Talán ez lehetett a legfontosabb jelszava az előadásnak, melynek a Vécsey utcai fiókkönyvtár, abban is Bakosné Mikola Edit főkönyvtáros adott helyet. A korszak, amire emlékeztek, ma már szintén a történelem része. A rendszerváltás utáni évek voltak ezek (és az azt követő évtized), amikor végre egy pedagógusnak is lehettek álmai a szabadságról. 

Hogy miben mutatkozott meg az iskola nevelőközösségének kis forradalma, és hogyan lett a személytelen 12. számú Általános Iskolából Vécsey-iskola, arról két történet is elhangzott. Dr. Thuróczy Csabáné ötlete nyomán eldöntötték, hogy – elsőként a városban – névadó ünnepséget tartanak, és felveszik az egykori honvéd vezérőrnagy, a hős aradi vértanú, gróf Vécsey Károly nevét. 

– Szakady Kati kolléganőm elsőként állt mellém. Megbeszéltük, hogy csinálunk egy alapító levelet. Akinek tetszik az ötlet, mindjárt el is láthatja a kézjegyével – emelte fel az előadó a közel 31 éves, féltve őrzött dokumentumot. – Valahogy így kezdődött. Jaczkó Pál volt az iskola akkori igazgatója, és elmondtam neki, hogy én szeretném rendezni az idei (1990-et írtunk) március 15-ei ünnepséget. 

A lélek lángjai 

– Úgy terveztem, nem lesz több „irodalmi színpad”, nem lesz dörgedelmes „Föltámadott a tenger”. Fiatalosabb, lélekemelőbb ünnepséget terveztem. Persze voltak versek is, Szabolcs fiam szavalta a Szózatot, és hoztuk a dalokat, Kati és én is. Emlékszem például Sass Sylviától a Szabadság, szerelem… kezdetű dalra, de beszerkesztettük a vértanúk emlékére írt közismert, csodálatos mátyusföldi éneket is. A Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetének (KPVDSZ) Művelődési Házában próbáltunk és tartottuk meg az előadást. Igazi szenzáció volt, amikor az oldalajtón bejövő gyerekek, a toborzók egy eredeti 1848-as zászlóval léptek színre. Nagyon óvnunk kellett a múzeum féltett kincsét, aminek a megszerzése az időközben hozzánk társult Vitkai Éva kolléganőnk érdeme volt. Sokáig törtük a fejünket, hogyan lehetne megjeleníteni az aradi vértanúk kivégzését. Végül minden gyerek kezébe gyertyát adtunk, akik egymás után fújták el harangzúgás közepette, így jelképezve, hogy kihunyt az életük lángja – hallhattuk. 

Az október 6-a megünneplése talán még ennél is kalandosabb volt. Jaczkó Pál igazgató már márciusban bejelentette, hogy névadás szobor nélkül elképzelhetetlen. Egy alapítványt, de még egy Vécsey-díjat is létrehoztak, amit titkos szavazás után a legjobb tanár, tanító vagy diák érdemelhetett ki. 

– A névadó szobrát a nagyon tehetséges Sebestyén Sándor szobrászművész készítette el. Négy nevelő vállalta, hogy kerékpárral elmegy Aradra, és hoz egy keveset a vesztőhely földjéből. Mindenkiben meghűlt a vér, amikor kiderült, hogy a takarító később véletlenül kiborította, nem értve, miért őrizget valaki földet az iskolában. Sok fejtörést okozott, ki leplezze majd le a műalkotást, de sikerült a gróf kései leszármazottját, Vécsey László építészmérnököt – 16 évig Szada polgármesteri tisztét is betöltötte – megnyernünk az ügynek. Csakhogy október 5-én este a szobor még nem volt sehol. Óránként hívtuk az alkotót, mindhiába. A főnök erre csak annyit mondott, ha nem lesz szobor, hétfőn gyere a munkakönyvedért. Pedig nem ártott volna senkinek. Kocsiba ültünk és kimentünk Sebestyén Sándor alkotótanyájára. A ház sötét és néma volt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor másnap reggel telefonáltak, hogy legyünk nyugodtak, a szobor megérkezett. Mivel minden művész egy kicsit bohém is, az emlékplakettek sajnos így sem készültek el időre. Az avatóünnepség csodálatosan sikerült, apró malőrrel. A szoborról az ünnepi beszéd alatt – melyet dr. Nagy Ferenc múzeumigazgató-helyettes tartott – kezdett ugyanis lecsúszni a lepel. A feje már félig kilátszott, mire Vécsey László leplezni kezdte. Érdekes, hogy ezután végig a tanulókhoz intézte szavait, számára az volt a fontos, hogy ők megértsék a hősi tettek jelentőségét. 

Feledhetetlen évek 

De az anekdotázás itt még nem ért véget, hiszen akadt mit felidézni abból az aktív 10 esztendőből. Milyen volt 1991-ben az első tanár-diák gála, és azok a remek alapítványi bálok. Vagy a pezsgő szellemi élet, amely leginkább Úsz István ortodox parókus köré szerveződött, nála mindig egymásnak adták a kilincset a baráti beszélgetésre, vagy némi lelki megerősítésre érkező ismerősök. Öröm volt felidézni a fájóan rövid életű szobrászművész, Sebestyén Sándor, vagy Jaczkó Pál igazgató alakját, aki nagyon hűséges volt az iskolához. De ugyanígy szólni kellett a névadó ünnepség 10 éves évfordulójáról, amire Vécsey László már a fiát, Kristófot is magával hozta. És még egy érdekesség: 2008-ban a Vécsey-szobrot ellopták a fémtolvajok. Feldarabolva találtak rá a rendőrök, ám az alkotója a következő március 15-ére újrateremtette. És az a Vécsey már sokkal acélosabb tekintettel hirdeti azóta is, hogy mindenkinek meg kell csinálnia a saját kis forradalmát.