A lokálpatrióta lovag Szatmár szerelmese

Újabb rangos elismerést vehet át a Szatmári Múzeum igazgatója.

SZA

Dr. Cservenyák László immár a magyar kultúra lovagja is | Fotó: múzeum

A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék – az arisztotelészi mondást alapul véve dr. Cservenyák László a kultúráról vallja ugyanezt. A Szatmári Múzeum igazgatója jeles jubileumok sorához érkezett: harminc éve vezeti a mátészalkai intézményt, ő maga pedig dupla ennyi évet tudhat maga mögött, s e kerek számok mellé szombaton egy különleges ajándékot tehetett: a Magyar Kultúra Lovagja címet. A fővárosi gálán összesen 23 hazai és határon túli kultúraközvetítő – író, költő, néprajzkutató, színész, grafikus, rendező – veheti át a rangos elismerést, köztük a számtalan díjjal elismert, szinte megszámlálhatatlan egyesületben, civil szervezetben aktív szerepet vállaló dr. Cservenyák László, aki immár többszörösen is lovag lesz, hiszen a Szatmár-Beregi Pálinka Lovagrendnek és a Magyar Népi Ízőrző Lovagrendnek is tagja. A filmek, a zene és Szatmár szerelmese, aki nagyon szereti a régi tárgyakat.

Meghatározó személyiségek

Rajong a képzőművészetért, minden vasárnap a nyírcsaholyi római katolikus templomban orgonál, férfikart vezényel, a több mint negyven éve alakult könnyűzenei együttesükben, az Orionban ő a billentyűs. A Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Akadémiai Bizottságában a néprajzi munkabizottság elnöke, vezette a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségét is. Pályája kezdetén általános iskolában tanított, ma már címzetes docensként egyetemen oktat, és az, hogy lépést tart rohanó világunk digitális technológiájával, a múzeumon végigsétálva azonnal szembetűnik.

Nem ugrik el a feladatok elől, és akkor sem szomorú, ha az ő ötletét más valósítja meg, mert a jól befejezett munka számára többet ér a learatott babéroknál. – Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy a mindennapjaimban körülvehet az egyetemes kultúra – mondta lapunknak az igazgató, aki, ha a családi tradíciókat követte volna, ma szeszfőzdét vezetne. Apai nagyapja és édesapja ugyanis pálinkafőzéssel foglalkozott, de a család nem ragaszkodott ahhoz, hogy továbbvigye az örökségüket – ám hogy mégis köze lett a pálinkához, nem véletlen.

A másik nagyapja molnárként dolgozott, de hegedült, harmonikázott, és sokat mesélt a legkisebb unokájának, aki így a művészetek s a kultúra közegében cseperedett fel. Mint mondja, az általános és középiskolában, majd a főiskolán is kiváló tanárai voltak, olyanok, akik nemcsak szakmailag, de emberileg is inspirálták.

Már diákként is szerette a színpadot, imádott közösségben lenni, később pedig akárhol is volt, ő maga teremtett közösséget.

Hatszáz kiállítás

– A Képes-iskolában – akkor még 5. Számú Általános Iskolának hívták – kezdtem tanítani, és nagyon élveztem, hogy néhány fiatal kollégámmal együtt új lendületet tudtunk adni az intézménynek, ám négy év után Farkas József akkori igazgató a múzeumhoz hívott dolgozni. Néprajzosként ez testhezálló feladat és komoly kihívás volt, így persze örültem a felkérésnek, de mert szerettem tanítani, megkönnyeztem a búcsút. Ma is emlékszem a dohos, naftalinos illatra, ami a múzeumban fogadott, és kezdetben nagyon furcsa volt a csend, különösen a több mint 800 diák zsivaja után. Sokat tanultam Jóska bácsitól, aki két év múlva nyugdíjba ment, így 1992-ben igazgató lettem: ennek már harminc éve.

– Meg kellett teremteni a rendszeres látogatókört, miközben a hozzánk betérők vizuális látásmódját is szerettem volna alakítani, formálni, és a múzeumot is modernizálni kellett: bárhol is jártam a világban, jegyzeteltem, hazatérve pedig megvalósítottam a jó ötleteket. Az elmúlt három évtized alatt több mint 600 kiállítást szerveztünk, kiváló művészek alkotásaiban gyönyörködhettek a hozzánk betérők, és miután igazgató lettem, azt vettem észre, hogy egyre több olyan feladat is megtalál, ami nem kötődik szorosan az intézményhez.

– Pénzes Ottóval 1999-ben létrehoztuk a Mátészalkai Művészetbarát Egyesületet, amely a megye egyik legnagyobb és legaktívabb civil szervezetévé vált, de a Mátészalkai Idősekért Közalapítvány elnökeként, a helyi Rotary Club egyik alapítójaként, a Luby Társaság társalapítójaként vagy a Fényes Napok fesztiváligazgatójaként is azon dolgoztam, illetve dolgozom ma is, hogy az itt élők szeressék ezt a várost, s büszkék lehessenek arra, hogy ez az otthonuk.

Kerek egészet alkot

– Ehhez persze egyedül kevés lennék, de szerencsére Mátészalkán mindig voltak olyan lokálpatrióták, akik időt és energiát nem sajnálva előadásokat, koncerteket, fesztiválokat szerveznek, s akik közösséget teremtenek – kiváló emberek, boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatok velük – mondta dr. Cservenyák László, aki úgy véli: ha egy település valamiben az első, arra lehet építeni, ha pedig e mellé még egy világhírű is művészt is fel tudnak mutatni, az különlegessé, egyedivé teszi őket.

– A villamosítás elindulása Magyarországon Mátészalkához kötődik, ami önmagában is nagy dolog, nekünk, mintegy ráadásként van egy Tony Curtisünk is: harmincéves álmom vált valóra azzal, hogy a világ egyik legnépszerűbb színészének múzeumot állíthattunk. Ha külföldről jöttek hozzánk vendégek, és kimondtuk Tony Curtis vagy Zukor Adolf nevét, mindenki azonnal tudta, kikről van szó, és máris volt közös témánk, én pedig tudtam, hogy nem szabad veszni hagyni az ebben rejlő lehetőségeket. Kitaláltam a fény városa – Hollywood bölcsője szlo- gent, ami annyira megtetszett mindenkinek, hogy egyre gyakrabban használják, és ez hatalmas öröm – mondta Cservenyák László, aki nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik terület a szíve csücske, mert, ahogy fogalmazott: az összes tevékenysége együtt alkot kerek egészet.

A koccintás a belépő

– Mátészalka a legjobb példája annak, hogy egy kis városban is lehet nagy dolgokat tenni, én pedig mindent megtaláltam itt, amire szükségem van. Sok helyre hívtak dolgozni, de maradtam, mert szatmári ember vagyok, minden ide köt. Szeretem szolgálni és kiszolgálni azokat a közösségeket, amelyeknek a tagja vagyok, és azt vallom, a vendég a kis isten. Folyamatosan kapom a visszajelzéseket, a megerősítéseket, például elismerések, díjak formájában, vagy a vendégektől egy-egy kiállítás, konferencia, előadás után.

– Legutóbb éppen múlt pénteken: délután korábban hazaengedtem a munkatársaimat, mert nem számítottunk már aznap vendégekre, de én maradtam, mert sok dolgom volt. Egyszer csak beállított öt budapesti házaspár: Cégénydányádra indultak egy disznóvágásra, és kíváncsiak voltak a múzeumra. Kérdezték, hogy mennyibe kerül a belépő, mire azt mondtam: az a fizetség, hogy azok, akik nem vezetnek, koccintanak velem. Így is lett, és annyira megörültek ennek a számomra természetes gesztusnak, hogy felajánlottak néhány régi tárgyat a múzeumnak. Jó érzésekkel távoztak, viszik a hírünket, s azt hiszem, ez az egyik legfontosabb feladatom – tette hozzá az igazgató.

S hogy mi volt a poharakban? Természetesen szatmári szilvapálinka, hiszen mint mondja, nincs annál jobb.