Aki megjárta a hadak kacskaringós útját

Bő irodalma van a második világháborúnak hazánkban. Más pennával írtak a rendszerváltozás előtt – sok mindent elhallgatva, eltusolva a magyarok szerepéről, szerepléséről. Teljesen megváltozott ez a nyolcvanas évek közepétől, de főleg az 1989 utáni kutatásoknál, történetírásoknál. Dr. Bene János és Szabó Péter tollából sorra jelentek meg az újabb feltárt dokumentális könyvek, újságcikkek, sokszor a 12. gyalogezred tetteit érintve. Én azonban a történelmi tények mellett a szépirodalom oldaláról, édesapám tettein és írásain keresztül szeretnék egy kis ízelítőt adni e borzasztó világtragédiáról. 

Szenvedés a mínuszban 

Hankó László (1910–1969) 1941-ben, erdélyi visszatérésekor tartalékos zászlósként vonult be a nyíregyházi Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezred kötelékébe, és viselhette az Erdély-emlék­érmet. Leszerelése után a 2. magyar hadsereg egységeit, tartalékosait 1942 októberében mozgósították újra, hogy a megrekedt doni fronton levő katonák egy részét leváltsák. A nyíregyházi tizenkettesek november első napjaiban vonaton indultak 2000 km-es útjukra, és 15-én érkeztek Bjelgorodra, onnan Matreno Gyesevóba a kiképzőtáborba menetelt az ezred. Már itt megviselte a katonákat a hideg, a mínusz 30 fok feletti orosz tél. Ezen a környéken sokszor találkoztak a szerencsétlen, sokat nélkülöző, mélyszegénységben élő orosz lakosokkal, akik talán még többet szenvedtek, mint a katonák. Kicsiny viskóikat tehéntrágyával és szalmával próbálták a zord időjárás ellen védeni. Édesapám látva ezt a „nyomorult életet”, ezt a verset rögzítette, amely mai szemmel furcsának tűnik, de nem túlzás: 

Orosz földön járok, taposom a havat, / Mikor orra esek, mikor pedig hanyatt. / Posztónadrágomból majd kirepít a szél, / Vitustáncát járja a hideg orosz tél. / Mily fenséges érzés, ha egy viskót látok, / Betérek örömmel, melegedni vágyok. / De mennyit csalódik az ember, ha belép, / Nem úgy van, mint nálunk, itt másként él a nép. / Az előszobában csinos kislány helyett / Egy tehén emel rám csodálkozó szemet. / Beljebb egy ajtóval mozgalmas az élet / Kecske, tyúk és ember együtt éldegélnek. / Fenn a sut tetején, hol a család alszik, / Egy jókedvű tücsök vidáman nótázik. / A macska dorombol, az viszi a basszust, / Érces hangú kakas vágja rá a tust. / Megszűnik az éhség, felfordul a gyomor, / Ha látom a korsót, melyben az étel forr. / Egyszer főzőfazék, máskor meg mosdótál, / Egyes családoknál még másra is szolgál. / Nézd meg jól! Ez a szovjet paradicsom, / Ilyen „áldást” hoz a világforradalom. 

Elkeseredett harc 

A vers 1942 decemberében született. A nyíregyházi ezredet Hankó hadnagy szakaszával 1943. január első napjaiban a Don jobb partján levő védőállásba, a Don-kanyarba vezényelték, hogy leváltsák a már elgémberedett, megfagyott, ellenséges tűztől és időjárástól megfogyatkozott csapattestet. Január 13-án a Liszki és Szalusnoje közti térségben megsebesült. A nagy áttörést megelőző napon még hátországi hadikórházba szállították. Édesapám szerencséje (?) a sebesülés. Szabó Péter történész szakíró szerint a 12. könnyű hadosztály (beleértve a 12. gyalogezredet) személyi állománya tíz óra alatt elvesztette a 70 százalékát. 

A szovjet hadsereg sorozatos térnyerése következtében szinte az egész fronton előretört. A doni katasztrófa után leszerelt 12. gyalogezredet ismét mozgósították, személyi állományát feltöltötték, 1944 áprilisában Kolomea környéki hadszíntérre vezényelték. Elkeseredett harc folyt minden méterért. 

A tiszabűdi és bűdszentmihályi veszteséglista ezen a frontszakaszon 15 elesett és eltűnt katona. Édesapám május 6-án megsebesült Slobodkánál. Felgyógyulása után 1944. október 6-án ismét elvitték a frontra. Az állandó menekülés, visszavonulás megtöri a testet, lelket. 

Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány megkötötte az oroszokkal a fegyverszünetet, a németeknek hadat üzent, december 25-én az alakulatát Németországba szállították, a zászlóaljat ismét a frontra akarták bedobni. A zászlóalj parancsnoka ezt a parancsot megtagadta, ezért őt letartóztatták, a „megbízhatatlan” magyarokat lefegyverezték, és a védelmi erődítések végzésére kényszerítették. 

Fegyvertelenül, munkaszolgálatosként értek a kis német városhoz, Greifswaldhoz, melyet a város parancsnoka, átlátva a helyzetet, puskalövés nélkül adott át a az ostromgyűrűt képző orosz csapatoknak. A háború befejezése előtt nyolc nappal, 1945. április 30-án fogságba esett több ezer társával együtt. (A Magyar Televízió a hatvanas években feldolgozta a greifswaldi eseményeket, melyet édesapám végignézett, és elérzékenyülve mondta: bizony ez így történt.) 

Hosszú hadifogság 

Ekkor kezdődött a 42 hónapos szenvedése, az orosz hadifogság, ahol több érzésekkel teli verset írt. Megfordult a minszki repülőtér építkezésen, ahonnan a sztalinói (ma donyecki) büntetőlágerbe került, a tőzegkitermelésre meghiúsult szökési kísérlete miatt. Később Csisztyakovóban, a kolhozban dolgozott. Hosszúra nyúlt hadifogsága alatt három karácsonyt töltött idegen földön, családjától távol. Végül 1948. október 27-én lépte át a magyar határt, 28-án ölelhette magához rég nem látott kis családját. Álljon itt emlékül a Tombolni szeretnék című verse: 

Viharzik a lelkem tombolni szeretnék, / Szeretném széttépni ezt a drótkerítést, / Tengerbe forgatni mind-mind a hegyeket, / Letépni az égről a sötét felleget, / Hogy ragyogjon a nap derűsen, fényesen, / Hogy az életünkre még árnyék se essen. / Szeretném felrúgni ezt a vén sártekét, / Eltiporni mind-mind e gonosz föld vétkét, / S akkor kimerülten, ha térdem berogyna, / Erőtlen, aléltan hullanék a porba, / Keblemre zárni kicsinyke családom, / S akkor megtalálnám minden boldogságom. 

Borítókép: Hetvenkilenc évvel ezelőtt a Don-kanyarban | Fotó: Fortepan