Elfeledett szakmák?

2022.01.17. 20:00

Régi mesterségek utolsó mohikánjai

Hogy mi a közös a bőrdíszművesben, a tévészerelőben és a cipészben? Szívvel-lélekkel végzik a munkájukat.

MJ, KO

Kohanecz Sándornak az édesapja volt a mestere, Havasi Péternek már a nagyapja is cipész volt

Kohanecz Sándornak az édesapja volt a mestere, Havasi Péternek már a nagyapja is cipész volt

Bádogos, csizmadia, fazekas, gyékényszövő, kerékgyártó, kosárfonó, kötélverő, lakatos, molnár, ötvös, rézműves, szappanos, szűcs, takács vagy üveges – nagyszüleink, dédszüleink idejében szinte minden faluban művelte valaki e régi mesterségeket. Mára munkájuk nagy részét „elvették” a gépek, így e szakmák képviselőire csak elvétve csodálkozhatunk rá – egy cipésszel, egy tévészerelővel és egy bőrdíszművessel beszélgettünk. 


Marad a kaptafánál 


Havasi Péternek már a nagypapája és az édesapja is cipész volt, a harmadik generáció óta viszi a kis családi műhelyt Nyíregyházán, a Selyem utca sarkán. A rendszerváltás környékén a könnyűiparban nem volt szükség kötő- és varrógépműszerészre, így eredeti szakmájában nem dolgozott egy napig sem, de Havasi Péter ezt cseppet sem bánja, hiszen a nagyapjától megtanulta a cipészmesterség csínját-bínját. 1996-tól dolgozik a műhelyben, ahol sohasem üres a cipőspolc. S bár ő is tudja, hogy a mai, fogyasztást ösztönző világban mindenből újat vásárolnak az emberek, de nem tart attól, hogy kihal a szakmája, s nem lesz rá szükség. 
 

– Legfeljebb a piac szűkül: azok maradnak talpon, akik minőségi szolgáltatást nyújtanak. Az sem törvényszerű, hogy mindenki kidob mindent. Nálam rendszerint sorakoznak olyan lábbelik, amit megkedvel a tulajdonosa, s ragaszkodik hozzá. Régen a sarkalás, a talpalás adott munkát, most főleg a ragasztás, ugyanis a legtöbb cipő ragasztással készül, nem varr­ják körbe, esetleg díszvarrást tesznek a talpa szélére. Ha egy-egy szebb darabhoz nagyon ragaszkodik a tulajdonosa, előbb-utóbb itt köt ki nálam, mert elkopik – jegyezte meg a szakember, akitől megtudtuk, ma már cipőt csak igen ritkán készítenek megrendelésre, esetleg akkor, ha valakinek az átlagtól eltérő a lábmérete, és nem kap a kereskedelemben neki megfelelő cipőt. Havasi Péter szerint minden szakmának megvan a nehézsége. Nem is gondolnánk, miért nevezik „szezo­nálisnak” a munkáját, amelyben a nyár „csendesebb”, a tél zsúfoltabb időszak. 


– Hideg időben hordunk többnyire zárt cipőket, csizmákat, bakancsokat, amiken van mit javítani: ragasztani, talpalni, cipzárat cserélni. A piacra dobott lábbelik minősége széles skálán mozog, egy méregdrága cipő is lehet silány minőségű, függetlenül attól, hogy igyekszünk-e megkímélni – tette hozzá a cipész, akitől azt is megtudtuk, hogy a csiszológépen, a stoppológépen és a cipőtágítón kívül nincs sok eszköz a közelében. Ez utóbbit is azóta használja gyakran, amióta nem gyártanak feles lábbeliket, s van, akinek éppen ennyivel tágabb cipő lenne kényelmes. Amikor arról kérdeztük, van-e utánpótlás a szakmában, illetve kik azok, akik szívvel-lélekkel kitartanak a kihalófélben lévő mesterség mellett, annyit mondott, a rutinmunkákon kívül itt is szükség van kreativitásra, alkotókészségre, például amikor behoznak hozzá egy olyan bőrcipőt, amit szétrágott a kutya. Nincs annál nagyobb öröme, ha elégedett mosollyal köszöni meg munkáját a lábravaló tulajdonosa. 


Megállt az idő 


Pók István úgy kezdte a szakmát, hogy akkor még nem volt tanulója senkinek, szakmunkásképzőbe sem járt, de sokaknak mindmáig ő jut elsőként az eszébe, ha hirtelen jól jönne egy tévészerelő. Természetesen később megszerezte a végzettséget, Bíró Lászlónál és Boros Gábornál vizsgázott, ám ennél is fontosabb, hogy soha nem kellett ösztönözni: érteni akart hozzá, bújta a szakirodalmat, és nem szégyellt másoktól sem tanulni. Sokszor jobb az ilyen szerelő, mint az iskolázott, mert elsősorban a megoldandó probléma ösztönzi és nem a fizetség. 


Ezért is szomorú, hogy a Szántó Kovács János utcai műhelygarázsában két éve megállt az idő, mert gyakorlatilag befejezte a szakmát. Időnként még fel-felbukkan ott, ha úgy hozza kedve, barkácsol egy kicsit, és az évtizedes, visszajáró barátoknak megpróbál segíteni. 


– De csak egy bizonyos szintig – emelte fel az ujját. – Sajnos Pápai László üzlete is bezárt a belvárosban, alkatrészt csak rendelni tudnék, és a szállítási díj többszöröse egy ékszíj árának. Ráadásul a mostani tévék olyanok, mint az okostelefonok, napról napra változnak, nehéz ezzel lépést tartani. Ha mondjuk egy mostani modern, de használt készülékben kicserélek egy 25–30 ezer forintos alaplapot, de pár nap múlva kimegy a ledsor, az ügyfél azzal keres meg, hogy most fizetett és máris rossz. Soha nem szerettem a vitákat, és bennem nem is csalódtak. 


– Ez valóban egy kihaló szakma, főállásban már régen nem lehet megélni belőle, és tv-műszerész képzésről sincs tudomásom. Persze van még néhány nagy öreg, Martin Róbert, Boros Gábor, Fodor Gyula, Bányász János, velük még a Tavasz, a Munkácsy, a Kékes televíziók korában kezdtük a szakmát. Persze akadtak olyan szerelők is, akik azzal kérkedtek, hogy megnyomják a csengőt, és már az ötezer. Nem is volt az ilyeneknek sok ügyfelük. Az biztos, hogy ha ma kezdeném, ugyanezt csinálnám – tette hozzá. 


Kisebb javítások 


Kohanecz Sándor bőrdíszműves mesternél heti két félnapon, kedden és szerdán még ma is egymásnak adják a kilincset a megrendelők. Hol táskát, hol övet, vagy egyéb bőrből készült használati tárgyat hoznak javítani. Ebből is látszik, nagy szükség van a munkájára. Nem ma kezdte, hanem 1967-ben, tanulóként. Az édesapja volt a mestere, három év alatt a szakma minden csínját-bínját megtanította neki. 


– Apám szigorú, régi vágású mester volt, nem tűrte a lazaságot. Akkor még olyasmiket is csináltunk, amire ma már nincs kereslet, ugyanakkor menet közben az új kihívásoknak is mindig meg kellett felelni. Sajnos a mai anyagokat össze sem lehet hasonlítani azokkal, amelyeket az 1950-es-’60-as években használtunk, számos termék műbőrből készül, és le is van gyengítve. Régen a bőrt rendesen kikészítették, ma már az sem olyan tartós, mint amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. A bőrkellékekhez már Nyíregyházán is hozzá lehet jutni, 40-50 évvel ezelőtt még Budapestre kellett járnunk vásárolni. 


– Ebben a szakmában ha kiadunk valamit a kezünkből, azon mindjárt látszik, hogy tisztességes munka van-e rajta. Hogy ki viszi majd tovább? Néhány kisebb javítást a cipészek is átvállaltak, hogy a szolgáltatások körét bővítsék. A gyerekeimet másfelé vitte az élet, tanulóm ugyan volt, 25 évvel ezelőtt járhatott hozzám az utolsó, de időközben ő is más területre nyergelt át. Nagyban itt már nem lehet gondolkozni, gyártással nem foglalkozunk, a hazai táskagyártást a kínai ipar számolta fel, inkább csak kisebb javításokkal keresnek meg. 


– Tudtommal csak én maradtam, pedig ez a város 2-3 bőrművest is eltartana még. A mi cégünk 1948 óta működik Nyíregyházán, így szerencsére nagy a visszajáró ügyfélkör, de én is inkább már csak leépítek. Sajnos a bőrdíszművesség képzése sincs megfelelően megszervezve, innen nézve valóban kihaló szakma az enyém.

Címkék#szakmák
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában