Seprű, borotva a tisztelet jele

Nem egészen őszinte nyiratkozási szándékkal léptem be csütörtök este a Zrínyi Ilona utcai fodrász­üzletbe, bízva abban, hogy a figarók doyenje még kezelésbe veszi a frizurámat. Sokat hallottam (no és olvastam róla a Kelet-Magyarországban…), így látatlanban is bíztam a szakértelmében. Elvégre, ha valaki hatvan évet lehúz egy szakmában, ahhoz nem kell semmilyen komment. 

Ahogy beléptem, nem mindennapi záróra hangulata fogadott. Egy vadonatúj seprű, melynek nyelén évszámok és aláírások sorakoztak. S igen, az asztalon ott hevert a Kelet friss száma. A főnök úr, Fogarasi Gábor pedig a székében pihente épp a nap fáradalmait. No meg a hatvan évét… Hamar lelepleződtem, hiszen része voltam a konspirációnak – köszönteni jöttem én magam is. 

Öröm és megtiszteltetés 

Sorra mutattam be szerkesztőségünk csekély, ám annál inkább szívből jövő ajándékait. Néhány tiszteletpéldányt abból a lapszámból, amelyben a róla szóló írás megjelent. Egy finom pezsgőt, az évbúcsúztató és az ő dolgos évei tiszteletére. Egy oklevelet, szerkesztőségünk valamennyi munkatársa köszöneteként. S egy díszdobozos acél borotvát, melynek fanyelében örökre ott lesz a Kelet nagy családjának üzenete. Így illik ezt, ahol tisztelik, becsülik az igazi értékeket. Miközben mindezt szóban is próbáltam elmondani, belépett a fotóriporterünk. 

– Pusztai úr! – köszönt rá, hiába volt rajta maszk. Gyorsan kiderült minden a régmúltból, hogy aztán Pusztai Sándor kollégánkkal álljon azon gyerekszék mellé, amelyben a kis Sanyikát alig tízévesen nyírta. Hát kérem, a világ szalad, robog, de még mindig van benne valami, ami örök. De jó lenne ezt a világot megmenteni…

 
– December 30-án dolgozom utoljára – nyilatkozta ezt lapunknak november végén. Eljött ez a nap, öröm és megtiszteltetés, hogy mi is osztozhattunk benne. S mi mással lehetne most zárni a sorokat: köszönjük, hogy ilyen sokáig itt volt nekünk, itt volt velünk, és kérjük, hogy legalább ennyi időt töltsön el a megérdemelt pihenéssel.