"Féltem a családomat, de ahogy hazamennék, rögtön elvinnének, holtan pedig még annyit sem érek, mint távol tőlük"

– Két-háromezer ember érkezett vonattal csütörtökön, nekünk az esti járat 250 utasáról kellett gondoskodnunk. A művelődési házban alakítottunk ki átmeneti szállást, körülbelül nyolcvanan töltötték itt az éjszakát. Hálás vagyok mindazoknak, akik adományaikkal támogatták a munkánkat és mindennel ellátták a háború elől hazánkba menekülőket, amire csak szükségük van. Egyelőre nem tudjuk, hogy mire számíthatunk a továbbiakban, a kinti hírek elég vegyesek, hol azt halljuk, hogy nagyon sokan várakoznak a határon, hol azt, hogy szinte nincsen senki. Mi felkészültünk, ha kell, itt leszünk és segítünk – mondta el lapunknak Helmeczi László, Záhony polgármestere, akivel két megbeszélés között váltottunk néhány szót a művelődési házból lett menedékhely előterében. 

A néhány órával később befutott, Kárpátaljáról érkező vonatról hadköteles férfiak egy csoportja szállt le, akik elmondták: bár nem engedhették volna át őket, sikerült rábeszélniük az ukrán határőröket, így egyelőre nem kell fegyvert fogniuk.

– Egyszerű segédmunkás vagyok, azt sem tudom, mit kezdenék a kezembe adott puskával, úgyhogy meg sem vártam a katonai behívót, zsebre vágtam az útlevelem és elindultam. A testvérem három gyerekkel otthon maradt, ahogy a szüleim és még sokan mások is, akik szintén nem készültek háborúra. Nem vettük komolyan a híreket, most meg az utcáról szedik össze a megmaradt  férfiakat… Nem értem, miért, kiért kellene harcolnom? – szögezte nekünk a kérdést Zoltán, akinek magyarországi ismerősök híján fogalma sincs, mi lesz vele. 

Baksa Erika is kétségbeesetten rázta a fejét. – A lelkészünktől tudtuk meg, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, amitől mindannyian rettegtünk, de nem gondoltuk, hogy sor kerül rá. Péntek reggel a férjem útnak indított minket, de ő otthon maradt Tiszaásványban. Azt mondta, bár Magyarország a hazánk, Kárpátalja az otthonunk, amit meg kell védenünk.

A Záhony–csapi határátkelő magyar oldala kifejezetten csendes volt péntek délben. Talán félóránként, óránként érkezett egy-egy autó Ukrajnából, ahol viszont nagyon sokan vártak arra, hogy végre biztonságban tudják szeretteiket és magukat. A szolgálatot teljesítő rendőrökön kívül csak néhányan álldogáltak az átkelőhely két oldalán, arcukon aggodalom és kialvatlanság tükröződött.

– Nem voltam katona, nem kaptam kiképzést, így amikor megtudtuk, hogy elkezdték kikézbesíteni a behívókat, döntenünk kellett. Méghozzá gyorsan, mert tisztában voltunk vele, hogy hamarosan már nem lesz lehetőségem elhagyni az országot – árulta el egy borostás, harmincas férfi. Az állkapcsa meg-megfeszült, látszott rajta, hogy sírással küszködik. Nagyot szívott a cigarettájából, majd folytatta: – Öt perc alatt dőlt el, hogy Magyarországra jövök a sógorommal és néhány ismerősömmel együtt. Az este nyolckor induló vonattal még kiengedték a férfiakat, a későbbivel azonban már csak a nőket és a gyerekeket. Az én feleségemnek viszont otthon kellett maradni, orvosként az elsők között volt, akit behívtak szolgálatra. Természetesen a nyolcéves gyermekünk vele van, nem szakíthattam el az anyjától. Budapestre vagy Tatabányára megyek tovább, már várnak. Ki tudja, meddig tart ez az egész, egy hétig, egy hónapig vagy még tovább… Kétségbe vagyok esve, féltem a családomat, de ahogy hazamennék, rögtön elvinnének, holtan pedig még annyit sem érek, mint távol tőlük – jegyezte meg komoran, közben lapos sporttáskájával babrált, benne néhány ruhadarab, telefontöltő, személyes iratok. Ennyire volt idő indulás előtt.

A záhonyi átkelőnél több újságíróval is találkoztunk. Egy budapesti kollégánk elmondta: csütörtök este szeretett volna Ukrajnából tudósítani, de nem engedték be az országba, így ő is a határváros művelődési házában kialakított menedékhelyen töltötte az éjszakát.

Sokfelől érkezett segítség

– Egyszerre volt feszült és felszabadult a hangulat. Az emberek egyrészt örültek, hogy itt vannak és ellátják őket, másrészt aggódtak az otthoniakért és az otthonaikért. A nagy részük kárpátaljai magyar volt, s talán a negyedük ukrán. Azok, akik vonattal jöttek át, szinte kivétel nélkül tovább is mentek a csatlakozó járattal, vagy felvették őket ismerősök, rokonok. A hétvégén valószínűleg már nem lesz akkora tömeg, mint az első napon volt, mert az ukránok nem engednek ki az országból senkit, akinek nincs magyar útlevele és benne belépési pecsétje – jegyezte meg a fiatal újságíró.

A záhonyi művelődési ház aulájában fánk illata fogadott minket. Nem véletlenül: egy mosolygós hölgy sorra járta a termeket, és kedvesen kínálta a frissen sült finomságot. Nem ő volt az egyetlen, akik gondoskodni akart a háború elől menekülőkről. Rengeteg felajánlás érkezett, élelmiszerben, tisztító- és tisztálkodó szerekben egyelőre nincs hiány. Míg Amanda hároméves kislánya jóízűen majszolt, volt lehetőségünk beszélgetni a fiatal anyukával, aki kezét domborodó pocakján nyugtatva mesélte el az ő történetüket.

– Csapról jöttünk át a szüleimmel, rokonokkal csütörtök este összesen tízen. A gyermekem apja nem tarthatott velünk, mert nincsen magyar útlevele, de úgy tudom, sokakat fordítottak vissza a határon. Szerencse, hogy időben nekiindultunk, pénteken már hiába próbálkoztak volna a katonaköteles férfiak. Néhány ruhát hoztunk csak magunkkal, minden mást hátrahagytunk, jószágot, házat, autót… Még nem tudjuk, mi lesz velünk, nem ismerünk Magyarországon senkit, nincs kihez mennünk, de itt nagyon jól bánnak velünk – mosolyodott el a kismama, aki április közepére várja a kisfia születését. – Talán addigra rendeződik a sorsunk. Bízunk Istenben.

Menteni házat, hazát

Erika a tiszaásványi kultúrház művészeti vezetője. Édesanyjával, kisfiával, lányával és két unokájával hagyta el otthonát péntek reggel, férje azonban otthon maradt, hogy mentsen „házat és hazát”.

– Bár Kárpátalján egyelőre nyugalom van, nem mertünk tovább maradni a gyerekek miatt. Hová menekülnénk velük, ha baj van? Ragaszkodunk ugyan az értékeinkhez, de az élet a legdrágább.

Ottjártunkkor gurult be a menedékhely elé a Magyar Vöröskereszt megyei szervezetének adományokkal teli járműve. Gurály Edina igazgató kérdésünkre elmondta: már csütörtök délután és éjszaka tájékozódtak arról, mire van szükségük azoknak a határon túlról érkezőknek, akik Záhonyban maradtak.

– Első körben meleg takarókat, tartós élelmiszert és kenyeret hoztunk. Pénteken kora délután elindult Budapestről egy szállítmány, amivel mobilágyak, kispárnák, paplanok, hálózsákok, valamint felület- és kézfertőtlenítő, maszk és gumikesztyű érkezik. A lakosság ilyenkor pénzadománnyal segíthet leginkább a Vöröskeresztnek – mutatott rá Gurály Edina –, mert ha a későbbiekben konkrét kérések fogalmazódnak meg felénk, az anyagi támogatást arra fordíthatjuk, amire a legnagyobb szükség van.