Szépen, jól, magyarul

Valahogy megmaradtak bennem ezek a fogalmak, melyeket az általános iskolában olyan sokat hallottam. Aztán, hogy hivatásommá vált a szavak használata, igyekeztem odafigyelni mindenre, elfogadni okos tanítóim tanácsát. Mindig rácsodálkoztam a szép, a sok mindent kifejező gondolatokra, melyekben betű formájában, papírra vetve is gyönyörködhettem. 

Mostanában viszont mintha elfelejtenénk dolgokat. Tudom – a technika, az élet állandóan fejlődik. A digitalizációnak köszönhetően annyira kitágult a világ, hogy mi, magyarok porszemnek számítunk! Lehet! De csak másoknak. Számunkra ez a nép, ez a nemzet, ez az ország sokkal több – a minden. Ennek pedig egyik alapja a nyelv, a kommunikáció. A fejlődéssel lépést kell tartani, az új és újabb kifejezések beépülnek a mindennapokba. Előlük nem lehet kitérni. Csakhogy, azt a szépséget, azt a patinát, amit atyáink nyelve jelent, nem lenne szabad „megbecsteleníteni”, sutba dobni, elfelejteni. 

Ezt erősítették meg bennem az olvasók észrevételei is, amikor azt vetették fel: manapság annyi az idegen kifejezés, hogy az egyszerű halandó csak kapkodja a fejét. Sajnos, még azok sem vigyáznak, akiknek éppen ez lenne a feladatuk. Gondolnak itt a különböző médiákra, melyek mint a mérget, szórják szét a csúnya, káromkodó szavakat. Az itteni celebműsorok, melyek a nézőket, a hallgatókat úgy vonzzák magukhoz, mint légyfogó a legyet, vagy a mindent megengedő reklámok... Látjuk, tudjuk, folyik a harc a „pályán”. A mozgatórugó pedig nem más, mint a pénz. 

Persze, jó lenne mindennek egyfajta határt szabni, ehhez nem elég a „korhatár” bemondása. Hisz kevés az a szülő, aki letekeri a hangot, elhomályosítja a képernyőt egy-egy reklám alatt. Az is igaz, hogy hamarabb tud az az apróság angol szavakat, mint magyart, mert játszik a telefonnal, hallgatja, nézi a rémmeséket. Hiába próbálkoztak korábban a mesterséges nyelvvel, például az eszperantóval, megrekedt, elmúlt a varázsa. 

Elég egy „szabadszájú” filmet megnézni. Nehéz megérteni, hogy miért éppen azt az obszcén kifejezést használják. A szinkronizálásnál pedig bőséges a tárház. Mára úgy vélem, a szörnyűségek csúcsát is elértük, amikor ilyen címet hallunk az egyik televíziós csatornánál: „Ki a f… gyerek?” Írd és mondd, így szó szerint! Nos, ezeket hallva úgy érzem, egyszer s mindenkorra meg kell állítani ezt az „elfajulást”! Eddig és ne tovább! Csakhogy ki tegye meg ezt, ki mondja ki a tutit? Jobban kellene odafigyelni és hatékonyabban cselekedni, amíg nem késő, mert ha meghal a nyelv, elpusztul a nemzet is!