Oktatás

2022.03.07. 07:00

Az átlagember is tehetséges valamiben

A zene, a ritmus jótékony lélektani hatásairól, a kontaktoktatás fontosságáról cseréltek eszmét.

MJ

Forrás: Dodó Ferenc / Bencsik Ádám

Forras: Dodó Ferenc / Bencsik Ádám

„Ha egy szóval akarnók jellemezni a nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének… Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.” Az 1966-ban lejegyzett Kodály-gondolat adta az alaphangját annak a napokkal ezelőtti beszélgetésnek, amely dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus és Szabó Dénes, Kossuth- és Liszt-díjas zenepedagógus, a Nemzet Művésze között folyt a Kodály Zoltán Általános Iskolában. A két szaktekintélynek Ugron Zsolna író, szerkesztő-műsorvezető dobálta fel a magas labdákat a zene jótékony hatásai, a tehetséggondozás, vagy éppen az énekkari közösségben létezés fontossága témakörökben. 

 

 

A zene, az éneklés szupererő 

 

 

Szabó Dénes – egyfajta gondolatébresztőként – már a beszélgetés elején felvetette, hogy a rendszeresen éneklő fiatal érdekes módon jobb eredményt produkál a ritkábban dalra fakadóknál, legyen szó földrajzról vagy matematikáról. Ennek az elmúlt 52 esztendős zenepedagógusi gyakorlata során többször is tanúja lehetett. Ugyanezt támasztotta alá a vendég, hozzáfűzve, hogy kétpetéjű ikergyermekei a Kodály-módszernek köszönhetően kezdtek szárnyalni: versenyeket nyertek, a zenei általános iskolában az átlagostól jobb lett a nyelvérzékük is. 

 

 

Az est során arra az égető kérdésre is választ kaphattunk, miként eshetett meg, hogy az addig okosnak mutatkozók a pandémia két éve után már kevéssé tűntek okosnak. Vajon az online oktatás tette, vagy a mobilok gyakoribb használata? Végül alapvetően Kodály megállapítására támaszkodva indult az eszmecsere, mely szerint: „a ritmus idegfegyelmező ereje, a gége és a tüdő tréningje közvetlenül a testnevelés mellé kapcsolja az éneket. Mind a kettő naponként szükséges, nem kevésbé, mint az étel”. 

 

 

– A hangzás és a mozgás szorosan összetartozik. Magzati korban még nincs fülünk, hallóapparátusunk, vesztibuláris rendszerünk, nincs idegrendszer, de van bőr, ott az ektoderma mint csíralemez. A külső ektoderma alkotta burok fölfogja a rezgéseket. Ezt nevezik korai bőrhallásnak. A pocaklakó az anyaméhben hallja a járás ritmikáját, az anyaméh hangjait, a zsigerieket és a mama szívének dobogását. A hangokra a gyermek önindította mozgásokkal reagál, azaz a bőrről a hangok áttevődnek a sejtekbe, elindítva egy mozgási folyamatot. 

 

 

Őssejtig programozott ritmus 

 

 

– Később az ektodermából kialakul az idegrendszer, de a bőrünk emlékezik a hangok ősi értésére. A szülés után már az anya ringató mozdulatai fejlesztik az idegrendszert, az egyik agysejtcsoport úgy fejlődik általa, mint a gomba. De jótékony hatású az autó duruzsoló hangja – hasonló a méhhangokhoz –, vagy a 72-es optimális szívritmus, amit a japán tudósok metronómmal szimuláltak. Egyébként a méhhangokat lemezre is vették, a babában ugyanúgy eksztatikus örömreakciót váltott ki, ha hallgatta – magyarázta a szakember, hosszan ecsetelve a történéseket szakaszoló, az őssejtig programozott ritmus és az éneklés kiváló élettani hatásait. 

 

 

– A ritmust az agyunk bal agyféltekéje képes detektálni, ellentétben a jobb agyféltekével, amely időtlen, fogalma sincs az idő múlásáról – tette hozzá, amire Szabó Dénes örömmel csapott a homlokára, megértve, miért viszik a gyermekei autózni az elaludni képtelen unokáját, és miért szundítanak el mindjárt a kórustagok az autóbuszban. 

 

 

– Mennyire érdekes, hogy a tarajos gőte hipnózisba esik Mozart hallatán, ahogy már a magzatok is nagyon muzikálisak. Mozart náluk is az első számú kedvenc, könnyen elalszanak a zenéjét hallgatva, de nagyon szeretik Beethoven és Vivaldi dallamait – jött a következő professzori gondolat. Szabó Dénesben erre is szárba szökkent egy emlék: – Japánban megismerkedtem egy helyi finomsággal, amit a Kobe-marha porhanyós és vaj puhaságú húsából készítettek. Ott hallottam, hogy ezek a marhák komolyzenét hallgatnak, masszírozzák, és sörrel itatják őket. Ebből kiindulva bizonyára nekem – aki köztudottan a sört is szeretem – szintúgy márványos „marhahúsom” lehet, sokan pályázhatnak rá – nevettette meg közönségét a karnagy, bölcsen elhallgatva, hogy amit a marhákról hallott, csupán japán „városi” legenda. 

 

 

A tehetséggondozásról 

 

 

Rátérve a tehetségek témakörére, dr. Bagdy Emőke azzal zárta rövidre a kérdést, hogy a vonáselméleti megközelítés szerint valamiben mindenki tehetséges, amit kizárólag a nevelés tud pozitív megerősítéssel kibontakoztatni. Ehhez pedig a személyiség tisztelete elengedhetetlen. A tehetségek Szabó Dénes szerint a kórusmunka során egészen különös helyzeteket tudnak teremteni. – Nagyon szeretnek kiragyogni, és ha másképpen nem megy, kicsit melléénekelnek. Nem tesznek hozzá tehát a közös munkához, inkább keveset elvesznek belőle. Ilyen értelemben nem biztos, hogy a tehetségek a legeredményesebbek a társadalom szempontjából – helyezte szélesebb kontextusba a jelenséget. – Szólistaként viszont kiválóan működnek. Ugyanakkor – mivel az énekkar a legdemokratikusabb intézmény, ott mindenki egyet akar, vagyis amit a karvezető akar – a többség rájön, hogy együtt szebb, mint külön, és a nagy dolgokért beáldozzák a többletképességüket – csavart egyet az eszmefuttatásán. 

 

 

– Az egésznek van egy másik vetülete is: mivel a talentumok lelki szerkezete különleges, az ismétlő gyakorlás telítődésével, nyomás alatt könnyebben meg is rogynak – fűzte tovább a gondolatot dr. Bagdy Emőke. – Esett már szó a jobb és a bal agyféltekéről: a bal agyfélteke időrendben információkat tárol, viszont az élmények megőrzéséért a jobb a felelős. A tehetségekben a kettő között, sorkapcsolással – összekötve az időzített tudást az élménytudással – kialakul egy pályarendszer. Emiatt fölfokozott érzékenységűek, hajlamosabbak a szorongásra, nyugtalanabbak. Részese voltam viszont egy olyan kísérletnek, ahol egy 30 órás foglalkozás hatására ezt a szorongást oldani tudtuk, a fiatal képes volt a szabad produktivitásra. Kórusban pedig a közösség védelme is oldja a feszültséget – hallhattuk. Nem véletlen szögezte le Kodály Zoltán is, hogy „az iskolában úgy kell tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak...”. 

 

 

Kontaktusra szükség van 

 

 

Ugron Zsolna témajavaslatára nem kerülhették meg, hogy a Covid-helyzet miatti bezárásokról, a digitális oktatás lélektani hatásairól ne szóljanak. Szabó Dénes félreérthetetlenné tette, hogy az online oktatást szerinte el kell felejteni. 

 

 

– Katasztrofális volt, a tanulók mindenről leszoktak, nem tudták, mikor kezdődik a munka, mikor van vége, alaposabb ellenőrzésre nem volt lehetőség. Meg is üzentem nekik online: keressenek ügyvédet, aki valahogy majd kiokosodja, miért ne buktassam meg őket év végén – csomagolta humorba a véleményét. Szakpszichológus vendége az izolációs helyzet romboló hatásairól, a lélekcsatornaként funkcionáló szemkontaktus hiányáról, a társas kapcsolatokra fókuszáló tükörneuronok inger­éhségéről, egymás érzelmi táplálásának megszűnéséről, az életritmus, a napirend szét­eséséről, az együtt lélegzés, nevetés fontosságáról szólva fogalmazta meg kritikáját. 

 

 

– Alighanem én is azért lettem beteg a második hullámban, mert hónapokon át nem tudtam töltekezni, mert egyetlen gyereknek sem láttam a szemét – panaszolta zárásképpen Szabó Dénes, visszautalva a korábban már idézett Kodály-idézetre: „Sokszor egyetlen élmény egész életre megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt … nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola feladata.”

Címkék#tehetség
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában