Egyként segít Záhony a menekülteken

Egy korábbi cikkünkben beszámoltunk arról, hogy a Debreceni Egyetem egészségügyi segélycsomaggal indult Debrecenből Záhony felé hétfőn. Az egyetem lehetővé tette a Napló számára, hogy elkísérjük útján az adományt szállító küldöttséget. Arról is írtunk, hogy a határátkelőhelyen a magyar oldalnál egy bombariadó, az ukrán félnél adminisztrációs változtatások akadályozták a haladást. Így a segélycsomagért érkező ternopili delegáció jó ideig nem tudta átvenni a felajánlást.

Kihasználva a rendelkezésre álló időt, körbenéztünk Záhonyban. Kíváncsiak voltunk, milyen állapotok uralkodnak, milyen a közhangulat a háború sújtotta Ukrajna közvetlen szomszédságában lévő magyar kisvárosban.Idegenvezetőnk, Szabó István mutatta be a helyi állapotokat. A városvezetéstől a krízishelyzetre való tekintettel segítő titulust kapott önkéntes elsőként a Tisza felett átívelő hídhoz vitt minket. Itt ér véget hivatalosan Magyarország, a folyó túloldalán már ukrán határőrök állnak a kabinoknál. Szabó Istvántól megtudtuk, az orosz támadás első napjaiban még nyugalom volt Záhonyban, azóta egyre inkább többen érkeznek a határ menti városba. Elmondása szerint a hadiállapot bevezetése előtt azok a 18 év felettiek is átlépték a határt, akik várhatóan behívót kaptak volna. Magyarok és ukránok egyaránt.

A hétfői napon az láttuk, főleg a szigorítások és korlátozások miatt kevesen várakoztak a hátárátkelőnél, holott Szabó István szerint előfordult, hogy majdnem Tuzsérig állt a sor.

Az első napokban Záhony egy emberként összefogva segítette a menekültek elszállásolását, de egy idő után nem bírtak a tömeggel. Szinte minden közösségi létesítményt megnyitottak, hogy befogadják az átkelőket. A város kollégiumában folyamatosan főznek a rászorulóknak, a sportterem pedig matracokkal van telepakolva. Sokan céltudatosan a rokonokhoz, barátokhoz indulnak. De van, akiknek nincs hová menni. 

Egyes épületeket lerakattá alakítottak át. A művelődési házban az adományokat tárolják, azonban az akadozó logisztikai lehetőségek miatt a legtöbb intézménynek már nincs kapacitása arra, hogy elraktározza a felajánlásokat, amikre azonban folyamatosan szükség van az ukrán területen.

A határnál csak gépjárművel lehet átkelni, mivel a hídon kialakított gyalogátkelő használatát betiltották. Aki nem rendelkezik saját autóval, vonattal is elérhet Záhonyba. Az állomás környékén már érezhető volt a konfliktus hatása. Az épület előtt ideiglenesen felállított sátorban széltől védett helyen, több standnál várták főtt étellel az érkezőket.

– Napok óta rengeteg ember érkezik a csapi vasútállomásra. A Nőszövetség tagjai, a Tegyünk együtt Záhonyért és a különböző karitatív szervezetek tagjai folyamatosan az állomáson tartózkodnak, adományokat hoznak, és segítik az ideérkezőket. Szendvicsekkel, meleg étellel várjuk őket, és segítünk megvenni a szolidáris vonatjegyet azoknak, akik tovább szeretnének menni, mivel egyedül nem boldogulnának a pénztáraknál. Minden két órában különvonatok indulnak, főként Budapest felé viszik a menekülőket – mesélte lapunknak Szabó Ibolya, a Nőszövetség önkéntese. Hozzátette,

az első napokban leginkább magyar ajkúak érkeztek Kárpátaljáról, az utóbbi napokban azonban egyre többen jöttek az ukrán nagyvárosokból.

Főként fiatalkorúakat, gyermekeket és időseket láttunk. De ültek az asztaloknál katonakorú férfiak is. Érdeklődésünkre Szabó Ibolya elmondta, az ukrán kormány nem engedi át határain a 18 és 60 év közötti férfiakat, azonban a külföldi diákok elhagyhatják az országot. Találkoztunk néhány nagykorú ukrán fiatallal is. Mint kiderült, ők egy donyecki profi futballcsapat tagjai, versenyre igyekeznek Európába. Így kísérettel, különleges papírok birtokában átléphették az ukrán határt.

Az állomás váróterme és a peron teljesen megtelt. Az emberek csomagjaikon ülve várakoztak egy jobb világra, többen nyakukban kartonpapírra írt azonosítóval igyekeztek csoportjukat megtalálni.

A nehéz és drámai helyzet ellenére mégis egyfajta higgadtság uralta az arcokat. A végre biztonságban lévő ember nyugalma és a félelemből szabadultak ébersége látszott az arcokon. Bizonyára borzalmakat éltek át, el kényszerültek hagyni otthonukat, de volt remény, amibe kapaszkodhatnak.

Megszólítottunk egy magyarul beszélő hölgyet. A kilencgyermekes anyuka néhány órája érkezett Harkovból. Eleinte készségesen válaszolt, de látható volt, hogy beszélgetésünk közben vált számára valósággá a sokk utáni bizonytalanság. Kérdésünkre, hogy mihez fog kezdeni, elcsukó hangon annyit válaszolt: „nem tudom”.

Az állomás mellett kordonokkal lezárt területen a készenléti rendőrség őrzi azokat, akik valamilyen okból nem rendelkeztek azonosító okmánnyal.

Záhony utcái tehát a helyzet tükrében nyugodtnak mondhatóak, a segítőkészség és a szokatlan helyzettel való szembesülés egy közös, mélyről jövő ösztönt ébresztett fel a városban: az ember képes arra, hogy építsen a rombolás idején is.

Hajnal László