Mint egy családban, ahol figyelnek egymásra

 Nekik köszönhetően az a közel száz kárpátaljai menekült is biztonságban érezheti magát, akiknek sikerült hosszabb távra elhelyezést biztosítani. Csordásné Erzsébet nyugdíjas védőnő, Szabóné Anikó pedig nyugdíjas óvónő, jól kiegészítik egymást a karitatív munkában, amit az orosz– ukrán konfliktus kirobbanása után még nagyobb elánnal vállaltak fel. 

Mind a ketten a tavaly alakult leveleki plébániához tartozó fíliális egyházközség, az Ófehértó Szent Erzsébet Karitász csoportjának tagjai, de mint mondták, a különváláson gondolkodnak, mert a falubeliek jobban elfogadják, hogy Ófehértón külön karitászcsoport van. 

– Már a háború kirobbanása utáni első napon akcióba lendültünk, feliratokat ragasztottunk, dobozokat tettünk ki a boltokban, ahová az adományaikat rakhatták az emberek. Voltak rosszalló hangok, akik szerint máshol is vannak szegények, de mi mindig azt hangsúlyoztuk, hogy nem teszünk az emberek között különbséget – magyarázta lapunknak Szabó Jánosné. 

Az Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Közösségi Házban Ófehértón most nagy nyugalom honol. Három Kárpátaljáról menekült család húzódik ott meg éppen, szinte észre sem venni a jelenlétüket. Egy hónapja ez másképp volt, akkor még több százan megfordultak az épületben, és ugyanúgy gondoskodni kellett róluk, mint bárhol másutt a határ menti gyűjtőpontokon. A Katolikus Karitász két nyugdíjas tagjának, Csordás Istvánnénak és Szabó Jánosnénak köszönhetően az érkezők egy része élelemmel, tisztálkodószerekkel kisegítve tudott továbbmenni, akik pedig maradtak, azoknak – rokonoknál, ismerősöknél, üresen álló ingatlanokban – fedelet tudtak keríteni a fejük fölé. 

Van ott munka bőven 

– Régi dohánytermesztő település a mienk, hozott is odaátról, Kárpátaljáról vállalkozó kedvűeket a munka, és ők most befogadták a rokonaikat, legalábbis átmenetileg – mondta el lapunknak Csordásné Erzsébet, aki azóta is megállás nélkül dolgozik a háború kárvallottaiért. Segítő munkatársával okkal büszke az eddig elértekre. Az egész megyében 240 menekültet szállásoltak el, amiből közel százat Ófehértó fogadott be. Erzsébet egy országos védőnői hálózat tagja, ha ő segítséget kér, hetente akár kétszer is érkezik a transzport a Dunántúlról. Ugyanígy hallgatnak szavára a boltosok, a cégek, most éppen egy nagyobb hússzállítmányt várnak a Mada Hús Kft.-től és a mátészalkai pékektől. 

Szinte a „jobbkeze” Erzsébetnek Szabóné Anikó, aki 20 évig dolgozott a községnek óvónőként, hűséggel egyetlen munkahelyen. Ketten együtt bármit el tudnak érni, a dolgos, ráadásul keresett szakmákat képviselő betelepülőknek még munkát is találnak, ha kell. Sok embert vár a falu legnagyobb dohánytermesztője, de ügyes kezű kőművesre és cukrászra is nagy szükség van Ófehértón. – Ezek az emberek örömmel dolgoznak, becsülettel, minden segítségért hálásak, és pedánsan vigyáznak mindenre, amit kaptak – állította egyhangúlag a két mentor. Erzsébetet a kicsik egyenesen mamának szólítják, de Anikónak is bőven kijut az ölelgetésből, ha családokat látogat. 

– Aki dolgozni tud, már nem várja el, hogy mindennap vigyünk valamit, és próbál visszasegíteni, amiben tud. Korábban előfordult, hogy egyikük-másikuk az autóját felkínálva hozta a határról az embereket. Velük már csak közös húsvétra készülünk, vagy egy-egy születésnapot ünneplünk, és segítünk berendezkedni – mondta el Csordás Istvánné, és már vittek bennünket is családlátogatásra. 

Nagy érték, amit otthagytak 

A fővárosban, illetve külföldön élnek annak a háznak a tulajdonosai, akik mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül adták oda a saját, nem lakott ingatlanjukat egy családnak. B. Tibor, a családfő lapunknak elmondta: az elsők között jöttek át Magyarországra, és hetekig kellett meghúzódniuk egy olyan helyen, amelyen huszonegyen osztoztak. Aztán jött ez az ajánlat, és egy hete azon fáradoznak, hogy otthonosabbá tegyék az egyébként takaros kis házat. 

– A tulajdonos ebben is segített, vett építőanyagot, én pedig felújítom a fürdőszobát, majd a szobákat is, mivel kőműves a szakmám. A vizet már behoztuk, a hétvégén pedig csempéznék – mutatott be Tibor a fürdőszobául szolgáló, már formálódó helyiségbe. – Az egyik rokon noszogat, hogy alakítsunk kisvállalkozást, de ha jobbra fordulna a helyzet, hazamennénk, nagy érték, amit otthon hagytunk, Kárpátalján is falazóblokkokat gyártó kisvállalkozó voltam – tette hozzá. Három kislánnyal költöztek ide, a karonülő riadtan bújt meg édesanyja ölében, olykor ki-kisandítva. – Pedig már feloldódtak, amíg az ideiglenes szálláshelyen voltunk, még este is rázogatnom kellett, mert csak sírt egyfolytában – tette hozzá Anita asszony. Rokonaik is átjöttek már, de a férfi édesapja, és az asszony édesanyja odaát maradt. 

– Telefonon tudtunk beszélni. Azt mondják, csendes nálunk a helyzet, de vissza nem mehetek, mert katonakötelesként engem egyből elővennének, szolgáltam is tűzszerészként – folytatta az édesapa. A két nagyobbik lány, a 16 és 14 éves hazautazott látogatóba, sírva összeborulni a nagyszülőkhöz, de már ők is inkább ide vágynak vissza. A házat addig használhatják, amíg szükséges, tervezni egyelőre úgyse nagyon lehet. 

Félelem volt bennük 

A másik helyütt, ahová ellátogattunk, szintén háromgyermekes család él, a már korábban áttelepült rokonaitól bérelve egy házat. Kandallót kellett cserélni, mosógépük sem volt, de a két segítő mindent intézett. Amikor megérkeztünk, az édesapa távol volt, a helyi fatelepen dolgozott, a felesége pedig elugrott a boltba, a három gyereket találtuk otthon a műtét után lábadozó nagypapával. B. Alex, a nagyfiú ügyesen bemutatott mindenkit, előbb az öccsét, Ádámot, majd a kishúgát, Dorinát. Az idén 60 éves nagymama is velük jött, egy rohodi gyümölcsösben talált munkát magának. A gyerekek a világhálón tartani tudják a kapcsolatot iskoláikkal, Alex az ungvári Guti Gimnáziummal. Nem könnyű ez így, néha az internet is elmegy, szerencsésebb lenne egy olyan hazai jogszabályi környezet, ami lehetővé tenné, hogy Magyarországon járhassanak iskolába, a kisebbek óvodába. 

Közben az édesanya is megérkezett. – Az első hetekben az egyik sógornál húztuk meg magunkat, negyedik hete költöztünk ide. A férjem nem most szerezte a munkáját, hála Istennek már akkor is itt volt, amikor kitört a háború. Haza akart hozzánk jönni, de inkább mi jöttünk át, nehogy elvigyék a frontra. Sajnos a nagymamám, a szüleim és a bátyám maradtak, az apám és a testvérem rejtőzik a férfitársakkal, nem mutatkoznak – magyarázta az odaát óvodai kisegítőként dolgozó asszony, miközben szemét olykor-olykor elfutotta a könny. Húszezer forintot fizettek neki havonta, mégis örült, hogy dolgozhat. Férje ezermester, otthon egy nagyobb brigádot irányított, nyilván itt is feltalálja magát. – Anyósommal nemrég hazanéztünk, de nem volt jó érzés, olyan félelem volt bennünk. A férjem egyelőre egy évre tervez, aztán meglátjuk. Fura, hogy idegen házban ébredünk, de örülünk, hogy van.