Most más az ünnep, de az anyaság áldás

 A kárpátaljai B.-né Csillának alig fél órája volt rá, hogy döntsön: a három gyerekével – a 13 éves Alexszel, a 7 esztendős Dorinával, és Ádámmal, aki április 26-án töltötte a 9-et – jönnek vagy maradnak. 
És nekik viszonylag még szerencséjük volt, hiszen Magyarországon is munkát szerző férj, letelepedett rokonság várta. „Cserébe” testvért és szülőket, a behívó árnyától kísértett férfiakat hagyott otthon a Beregszászi járás egyik kistelepülésén, meg persze annak ígéretét, hogy lassan egyenesbe jöhetnek egy 13 éve tartó családi összekapaszkodás, tervezgetés eredményeképpen. 

Hátrahagyva 

– A férjem az építőiparban végre rendes állást talált: brigádvezetőként 20 beosztottja dolgozott a keze alá. És most, hogy a gyerekeim nagyobbak lettek, egy éve végre nekem is sikerült munkát találnom. Ugyan keveset fizettek, de boldog voltam, hogy dolgozhattam. Már egy közös vállalkozást is tervezgettünk, megpályáztunk, és a magyar állam segítségével pénzt nyertünk egy saját traktorra. Az összeget azóta se tudtuk felhasználni, ott van zárolva a számlánkon, miközben a traktor ára az egekbe szökött – mesélte nem olyan rég, még az első találkozásunkkor. Férjével egybekelve a férfi nagyszüleinek házába költöztek. Amikor félre tudtak tenni egy keveset, igyekeztek szebbé, komfortosabbá tenni a házat. 
– Mostanra elértük, hogy lett fürdőszobánk, külön hálónk, de arra még nem futotta, hogy új tetőt rakjunk, vagy a gyerekeknek – legalább a két fiúnak és a kislánynak külön – saját szobájuk lehessen – magyarázta. Most mindez odaát maradt, ahogy a behívó elől bujkáló férfiak. Az asszony testvére azóta még az udvarra sem mert kimenni a házból, az édesapja viszont dolgozik, mindennap kockázatot vállalva. Valamiből élni kell. Átjönniük már lehetetlen, katonák állnak a határ­átkelőknél, és akár onnan is elviszik, aki hadra fogható, hiába lenne magyar útlevelük, vagy megvesztegetésre fordítható pénzük. 
– Ezért is örültem, hogy a férjem Magyarországon van, amikor Kijevet bombázni kezdték. A főnök asszonyom azzal fogadott: szörnyű állapotok jönnek, lehet, hogy nem lesz áram, nekünk is benn kell maradnunk éjszakára. Hogy hagyjam egyedül a gyerekeket? 
– Láttuk, hogy gyorsan fogy a boltokból az áru. Féltem, hogy a férjem megijed, és hazajön, pláne, ha áram nélkül nem tudunk telefonálni sem. Éreztem, nekünk is mennünk kell. A főnök asszony csak akkor engedett, ha felmondok. Sírva rohantam haza, most már állásom sincs megint. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, meg is ijesztettem vele a gyerekeket, útközben nyugodtak meg némiképp, hogy megyünk apához. Gyorsan összekaptam a ruháinkat, szerencsére a papírjainkat – előrelátóan – előző nap összekészítettem. Még sikerült időben taxit fognom, és a határon se alakult ki akkora tumultus. De lejárt a meghatalmazásunk, ukránul is csak keveset értek, a határőrök ordítozni kezdtek velem. Hol az apuka? Minek megyünk Magyarországra? Szerencsére el tudtam érni a nyelvüket jól beszélő férjemet, és átadtam nekik a telefont, így nagy nehezen átengedtek. Az egyik sógorom már várt, ismét elkapott a sírógörcs, annyira örültem, hogy végre magyar oldalon vagyunk – sorjáztak az emlékek. 
Ófehértón a családot az asszony két sógora is szívesen befogadta, egyiküknél már mások is meghúzták magukat, így mentek ahhoz, akinél jobban elfértek. De nem akartak a terhükre lenni, szerencsére a férjnek egy hét után sikerült albérletet találni a nem túl bőséges helyi választékból. Akkor még egy lomtár volt a ház, kezdődhetett a takarítás, rendcsinálás. Tányérok voltak a konyhában, fazekakat, abroszt, edényeket a karitászosok vittek, ahogy egy mosógépet, sőt kazánt is, az enélkül csak fagyasztónak való házba. 

– Úgy, ahogy berendezkedtünk. Olykor eszembe jut, mennyit elégedetlenkedtem otthon, hogy mikor lesz nekem ilyen vagy olyan szép konyhám. Most mennyire örülnék annak is, ami ott maradt, és ilyenkor dühös vagyok magamra. Persze az első hetekben csak arra tudtam gondolni, hogy bármilyenek is a körülmények, nekünk ott lesz jó, ahol a férjem van, ahol együtt lehet a család. Otthon szinte mindennapos, hogy felbőgnek a szirénák, a gyerekek, ha lehet, olyat ne halljanak. Éppen elég, hogy nézik a háború képeit a tévében, egyre csak bombázva a kérdéseikkel. 

Ugye jobb itt? 

– A nagyobbiknak gyakran van honvágya, hiányoznak neki a barátai, de a kislány sugárzó arccal futott haza az óvodából: neki ilyen tündéri óvó nénije még soha nem volt. Nagy öröm ez nekem, mert még csak keveseket ismerünk itt, és Magyarország olyan sokat segít, biztosan van, akinek ezt nem teszik. Sajnos én is zárkózottabb vagyok az átlagnál. Az utcán az sem baj, ha nem köszönnek, csak ne bántsanak. 
– Az első napokban, amikor végre kisütött a nap, hallva, hogy a közelben van játszótér, elvittem oda a gyerekeket. Az emberek kint álltak a kapuk előtt. Hirtelen olyan reszketés fogott el, csak nehogy azt mondják, minek jöttetek ide. 
– Egyszer csak egy idős bácsi megszólított: „Ugye jobb itt nektek, ugye megnyugodtatok?” – kérdezte. Elöntött a boldogság a szavai hallatán, biztosan elsírom magam, ha bárki bántóan szól – csillant meg néhány könnycsepp az asszony szemében. 
Aztán a gyerekekre terelődött a szó ismét. Alex már mennyire felnőttes, ha nincs otthon az apja, a szerepét is magára ölti. A két fiú egyébként sokáig anyásabb volt, mint a kislány, éjszakánként sokat sírtak, az anyatejről is alig lehetett őket leválasztani. Szerencsére mindhárman jól tanulnak, nem követelőznek, egy drága telefonnál többet ér nekik, hogy nem megy messze, nyugatra dolgozni, az aranyat érő kezű apjuk, aki egy házat kulcsra készre is képes lenne felhúzni, annyi szakma van a „kezében”. – Én sem tudom elképzelni most, hogy este ne beszéljük át a napot, ha elgyengülök, a férjem ad erőt, s ha néha vele is előfordul, elég csak átölelnie – teszi hozzá az asszony. 
Olykor felmerül, ha lenne még hová hazamenni, mennének. Az iskolaév végére, legkésőbb nyárra el kell dőlnie, hogy mi legyen. A sógorék arra biztatják, hogy maradjanak. 

Az valami gyönyörű volt 

A beszélgetés végére az anyák napja is felhozódott: 
– Az egy csoda volt otthon. Családostól templomba mentünk, ahol a miséhez műsor is tartozott. A gyerekek hittantanárja olyan szépen felkészítette őket, az valami gyönyörű volt. A tiszteletes is az ünnephez illő igét hirdetett. Vittük is a zsebkendőt, számítva rá, hogy biztosan sírni fogunk. 
– Anyának lenni áldás, néha rossznak is érzem magam, hogy nem élem át ezt minden pillanatban. Csak most valahogy másmilyenek az ünnepeink, pedig két születésnap is beköszöntött azóta. De nincs az a felhőtlen boldogság, nem érezzük, hogy ideje lenne az ünnepnek. Mint mikor hosszú gyász terül ránk, mert valamit odahagytunk. 
 

Borítókép: Együtt, biztonságban: a mamával Dorina, Ádám és Alex | Fotó: Sipeki Péter