A fájdalom mind a mai napig benne él

A mai fiatalok számára szinte elképzelhetetlen, hogy nagyszülők nélkül nevelkedjenek fel. Akik azonban hazánkban az 1940-es évek végén, illetve az 1950-es években a holokausztot túlélő zsidó szülők gyermekeként születtek, nem ismerhették sohasem nagypapájukat, nagymamájukat, sőt számos nagybácsit, nagynénit sem. 

Ilyen körülmények között nőtt fel a napjainkban Debrecenben élő Kreislerné dr. Grósz Zsuzsanna szakgyógyszerész is, akivel a napokban Kisvárdán a holokausztmegemlékezésen találkoztunk. Életének első szakaszát a rétközi városban töltötte, ezért először azt kérdeztük tőle, hogy emlékszik vissza Kisvárdára, milyen érzés visszajönni erre a településre. 

Már nem volt tíz férfi sem 

– Hadd kezdjem azzal, hogy a szüleimnek késői gyermeke voltam, hiszen édesanyám negyvennégy éves is elmúlt, amikor megszülettem, s 1957-ben nemigen szültek ilyen korban a nők, de hát ugye közbeszólt a II. világháború, s felborult a világ rendje minden értelemben. Érdekes módon édesapámnak és édesanyámnak ez az első házassága volt. 

– Anyukám megjárta Auschwitzot, apukám pedig 1939-ben bevonult tényleges katonának, 1941-ben munkaszolgálatra vitték, 1943-ban fogságba esett, s Kijev mellett volt egészen 1947-ig. Akkor jött haza Magyarországra, addig nem is tudott a családjáról semmit. 

– A szüleim 1955-ben házasodtak össze. Anyukám nyírbogáti származású, apukám pedig jékei, egyedüli zsidó család volt az övé azon a kis településen. Én huszonegy éves koromig Kisvárdán laktam, majd 1978-ban elköltöztünk Debrecenbe, mert Kisvárdán a szüleim már nem tudtak a szokásoknak megfelelő hitéletet élni, annyira lecsökkent a zsidók száma. 

– A hitélettel kezdetben nem volt probléma, reggel és este jöttek a férfiak a kis imaházba, mindennap volt imádkozás, a nagy ünnepeket pedig a zsinagógában tartották meg. Csak sajnos egyre fogyott a közösség, a fiatalok elköltöztek, az idősek elhunytak, s nem maradt már tíz felnőtt férfi – vagyis tíz 13 évesnél idősebb férfi –, így nem lehetett olyan imákat elmondani, amikhez legalább ennyien kellettek volna. Akkor a szüleim úgy döntöttek, hogy elmennek egy olyan városba, ahol sokáig számítani lehet jól működő hitéletre, így esett a választás Debrecenre, s ott élek 1978-tól. Édesanyám 2002-ben hagyott itt bennünket, apukám 2005-ben hunyt el. 

Kóser háztartást vezettek 

Vajon az ön gyermekkorában lehetett nyíltan vállalni a származást? – tettük fel a kérdést dr. Grósz Zsuzsannának. 

– A családom vállalta zsidó származását, rólunk ezt mindenki tudta, nem volt titok. Én beleszülettem ebbe a zsidó származásba, tudomásul vettem, számomra mindez természetes volt, mint ahogy a vallási előírások betartása is. Ezen a vidéken ortodox közösségek működtek, a szüleim kóser háztartást vezettek, minden csütörtökön jött a sakter, a metsző, vagy esetleg mi vittük az állatot a Csillag utcába, csak akkor Dimitrov utcának hívták. 

– Az 1. számú zenei általános iskolába jártam, a Császy-gimnáziumban érettségiztem. A Petőfi utcában laktunk, Székely ügyvéd úr szomszédai voltunk. Egyébként Székely ügyvédnek köszönhető az, hogy Kisvárdán az egyik utcát a Mártírok útja névre keresztelték át, mert azon hajtották a deportálás idején a zsidókat. 

A szülők mit meséltek a saját életükről, illetve a nagyszülőkről? – hangzott el egy újabb kérdés. 

– Szinte semmit. Nem volt tabutéma, de nem beszéltek róla. Gyerekkoromban sokat nyaraltam Nyíregyházán a nagynénémnél, s találtam egy könyvet, amelynek a címe: Halálgyár. Akkor tudtam meg, hogy anyukám karjára miért tetováltak egy A betűt és egy számsort, aztán felsős koromban egyre többet olvastam erről a témáról. Nem meglepő módon, de számomra mégis fájdalmas volt, hogy az általános iskolában és a gimnáziumban is nehezményezték az én zsidó származásomat, olyannyira, hogy az általános iskolából anyukám ki akart venni ezért, mert a társaim zsidóztak. A középiskolában is volt egy tanár, aki nem tudott megbékélni a származásommal. Nem szoktam sokat jönni Kisvárdára, de a holokauszt-évfordulókon mindig itt vagyok. Most úgy alakult, hogy az elmúlt héten érettségi találkozóm is volt. A vírusjárvány miatt elmaradt a 45. és 46. évi találkozó, s azokat pótoltuk be az idei, 47. évi találkozóval együtt. Jól éreztem magam, volt olyan osztálytársam, akit 1975 óta nem is láttam. Így aztán tulajdonképpen egy héten belül kétszer is jöttem Kisvárdára. 

Izraelben, Amerikában 

– Magyarországon nincsenek rokonaim, illetve ha vannak is, nagyon távoliak, a közelebbi családtagok Izraelben és Amerikában élnek. Tartjuk a külföldi rokonsággal a kapcsolatot. Amerikában ugyan még nem voltunk, de Izraelben már többször meglátogattuk őket. 

S mit jelent egy-egy holokausztmegemlékezés? – Elsősorban nagyon fájdalmas, hogy nekem nem lehettek nagyszüleim, mert kegyetlenül, barbár módon elpusztították őket. A fejemet nem simogatták nagyszülők, de nagybácsik és nagynénik sem, s nem találkozhattam az unokatestvéreimmel sem. Ez a félelem és fájdalom a mai napig bennem van. Bár békében nőttem fel, nem tudok háborús filmeket nézni, háborús témájú könyveket olvasni...