Vonatok indultak a haláltáborok felé

„Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni. Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszél róla, ott van a háttérben: Auschwitz” A fenti idézet Fahidi-Pusztai Éva 2005-ben megjelent a Dolgok lelke című könyvéből való. Híven idézi, mi zajlott, illetve mi zajlik a zsidóság máig életben lévő megkínzottainak, vagy a múltra a vérségi kötelék miatt is emlékezők lelkében. A nyíregyházi zsidó hitközség tagjai a holokauszt egykori mártírjainak emléknapján a szerzőre és szavaira is emlékeztek csöndes imával, jajszavas énekszóval, felrázó verssel és messze ható szavakkal vasárnap. A Kótaji úti izraelita temetőben idézték fel az egybegyűltek 1944 vészterhes napjait, amikor Nyíregyháza közel ötezer lakosát korra, nemre való tekintet nélkül összeszedték, majd elindították a halálba vezető útra. – Közülük a tragédiát csak kevesen élték túl.

– Nekünk, a ma élőknek az a feladatunk, hogy mindez soha ne ismétlődhessen meg, és hogy a történtek ne vesszenek a feledés homályába – fogalmazta meg bevezetőjében a hitközség elnöke, Färber György, mielőtt Gervai Lajos rabbihelyettes elénekelte volna a Sir Hámáláájsz zsoltárt.

– Ha mindenkire egy percig emlékeznénk, akkor 11 évig kellene hallgatnunk, annyi zsidó embert öltek meg – emlékeztetett az elnöki megnyitóbeszéd, jól rímelve minderre Szalay-Bobrovniczky Vince, a civil- és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes-államtitkár megemlékezése. Ahogy a helyettes-államtitkár rámutatott: – A Fahidi-Pusztai Éva könyvéből idézett szavak pontosan elénk tárják, amire közel 80 év elmúltával is nehéz szavakat találni: a semmihez nem hasonlítható törést, a veszteségek okozta soha nem szűnő fájdalmat, ami elsősorban azon kevesekre telepszik rá könyörtelenül, akik életben maradtak a borzalmak után. Édesanyák, édesapák, gyermekek, testvérek, barátok, hétköznapi embertársaink, ők voltak azok, akiket megmagyarázhatatlanul és értelmetlenül szenvedésre és halálra ítéltek – fogalmazott.

Felvázolva a zsidóság Nyíregyháza gazdagításában betöltött szerepét, és megidézve, hogyan tört utat magának a minden józanságot és emberséget nélkülöző gyűlölet, nem mulasztotta el leszögezni: – Sokkal tartozunk az áldozatoknak, azoknak, akiket elhurcoltak és meggyilkoltak, és azoknak, akik ugyan visszatértek, ám elvesztették szeretteiket, otthonukat. Tartozunk nekik az igazsággal, amit elragadtak tőlünk, és miénk a felelősség, hogy sorsuk ne vesszen feledésbe – fogalmazott, majd köszönetét fejezte ki, amiért a példátlan együttműködés révén zsidók és nem zsidók együttes erővel siettek az ukrajnai háború bajba jutottainak a segítésére, a szálláshely nyújtásától kezdve, az élelmiszer- és adománygyűjtésen át a mindennapinak tűnő lelki támogatásig. Zárásképpen még hozzátette: – Azzal, hogy egymással karöltve egyetértésben vagyunk képesek cselekedni, a mártírok előtt is tisztelgünk. A múlt végzetes hibáiból tanulva, azokat egy percre sem feledve haladjunk tovább ezen az úton.

Szavait követve csendült fel az első siratóének, melynek dallama a krakkói gettóban, Mordecai Gebirtig fájdalmából fogant. Az „Undzer shtetl brent!”, azaz Ég, testvérek ég! című, 1936-ban a lengyelországi Przytykben született dalt a csodálatos orgánumú főkántor, dr. Nógrádi Gergely adta elő.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ma már csak kevesen szólhatnak a múltról, a gyalázatos shoahról, hiszen mindössze hat túlélőről tudnak. Ezúttal ketten is jelen lehettek: az Izraelből érkező Farkas József és a nyíregyházi Markovics Gyula.

Sokak kedves Gyula Bácsija a 94 éves kora ellenére is képes volt kiállni a pulpitus elé, hogy legalább címszavakban elmondja saját pokoljárását, a szégyenletes zsidótörvények miatti megkülönböztetéstől és mellőzöttségtől, a család sátoraljaújhelyi gyűjtőtáborba kényszerítésén át a Birkenauba hurcolásukig. Majd természetesen a megmeneküléséig, amihez az elgyötörtsége legalább annyira hozzásegítette, mint a lágerük lebombázása, és az, hogy az erőltetett menetben hátra hagyva végül rátaláltak a szovjetek. Karján a tetoválás – ÁA9318 – a soha nem múló fájdalom letörölhetetlen felidézője, igazolása az érdemtelen szenvedésnek. – Auschwitz vagy Birkenau arra figyelmeztetnek, hogy mindig a gyűlölet visz rossz felé egy országot, ahol gyűlölet van, ott minden felborul – üzente.

Végh József építész szerencsére nem élte át mindazt, amit Markovics Gyula, de 2011-ben, amikor a saját szemével látta a haláltáborokat, olyannyira megrázó volt számára a látvány, hogy versbe kellett foglalnia. Előadását követően, illetve Csatlós Tamás gyászima énekét, és dr. Kurucz Ákos rabbi Kaddish-imáját megelőzően pedig a fiatalabb generációk képviselője, egy túlélő unokája, Kardos Dávid adott hangot érzéseinek a mártíromságról és az önazonosságról: – Hogy mit jelent számomra a zsidóság? A nagymamámat, Éva nénit jelenti, a vérségi kötelékeket és a bennünket összekötő történelmet. Meg persze felelősségérzetet is a történelem és a holokauszt megismerésén keresztül, embertársaimért, az elesettekért, a magukért kiállni képtelenekért – mondta el a fiatal jogász. – Engem a mostani ukrajnai háború is arra emlékeztet, hogy ne szítsunk olyan gyűlöletet, amelynek kimenetele csak erőszakos lehet. Azokból senki nem tud győztesen kikerülni, se egy egyén, sem egy közösség. 

MJ