Nyíregyháza

2022.07.25. 17:30

Szívüket-lelküket beleadják a munkájukba

Az ukrajnai menekültek közép- és hosszú távú támogatására esik mindinkább a fókusz.

Kanalas Ottilia

Fotós: Sipeki Peter

Az utóbbi hetekben mintha már nem özönlenének úgy az újságírók a határon működő Segítségpontokra, mint február végén az orosz-ukrán háború kitörésekor. Ez persze nem jelenti azt, hogy kiüresedtek a központok, a háború elől menekülő emberek továbbra is támaszkodhatnak a karitatív szervezetekre, köztük a legnagyobb hazai humanitárius szervezetre: a Magyar Vöröskeresztre. A nemzetközi hálózattal rendelkező közösség történelmi gyökereiben rejlik a háború áldozatainak megkülönböztetés nélküli megsegítése, az elesettek védelme és az önkéntesség hirdetése. Óriási erőket mozgattak meg az Ukrajnában dúló háború óta, részt vesznek a menekültek ellátásában, adományok gyűjtésében. 

Mostanra olyan távolinak tűnnek azok a napok, amikor először megjelent a menekültáradat a magyar–ukrán határon. 
Valóban, távolinak tűnik a háború kezdete, azonban Ukrajnában a harc a mindennapi valóság része maradt, a menekültek támogatására ugyanolyan szükség van most is, mint korábban. Mindinkább úgy tűnik, hogy a humanitárius válság kapcsán a segélyszervezeteknek hosszú távú feladatokra kell berendezkedniük. 

A Magyar Vöröskereszt munkatársai számos helyen bebizonyították már cselekvőképességüket: árvizeknél, természeti csapásoknál és háborús övezetekben is. Úgy gondolom, minden krízisszituáció más és más. Fel lehet készülni az ilyen helyzetekre? 
Katasztrófahelyzetben nincs időnk meglepődni. Vannak rendelkezésre álló készleteink: élelmiszerek, ruhák, takarók, tábori ágyak, sátrak, amikből gyorsan be tudunk rendezkedni, s néhány nap elegendő ahhoz, hogy további készleteket szerezzünk be, mozgósítsuk az önkénteseket. A menekültválság eleje volt a legnehezebb, a háború kirobbanása utáni hetekben jött a legnagyobb tömeg, egyszerre kellett a problémákat megoldani. Miután megpihentek, ettek, ittak a bajba jutott emberek a befogadóhelyeken, Európa különböző országaiba utaztak tovább. Akiknek nem volt hová menniük, ők különböző intézményekben, családoknál, egyházi tulajdonban lévő ingatlanokban kaptak szállást. Közülük többen azóta is ott laknak, ahol az első napokban fedél került a fejük felé, de nagyon sokan „mozognak” az országban a befogadóhelyek között. A Vöröskereszt az a szervezet, amely a segítségnyújtásban mindig megtalálja a helyét és a szerepét, ott vagyunk a katasztrófa helyszínén, és azonnal reagálunk a felmerülő szükségletekre. Szerte a világon elismerésnek, megbecsülésnek örvendünk, megbíznak bennünk az emberek, s ez megkönnyítette a dolgunkat a határon is, hiszen azt láttuk, hogy biztonságos „földre” lépve bizalommal vették körül a piros kabátos vöröskeresztes munkatársakat a menekültek. Sok-sok család egyesítésében is közreműködtünk. A katonaköteles férfiaknak otthon kellett maradniuk, így az anyukák egyedül vették nyakukba gyerekeiket, futottak el a szirénák süvítése elől, majd néhány nappal később jött utánuk az idős beteg nagymama. Volt, hogy kétségbeesetten keresték egymást a rokonok Záhonyban vagy Beregsurányban, mi pedig azon voltunk, hogy minél hamarabb megtaláljuk az „elveszett” hozzátartozót. Megrázó sorsok peregtek le előttünk... 

Hogyan működik a lónyai segítségpont? 
Az első pillanattól kezdve valamilyen formában mind az öt határátkelőnél jelen voltunk. A Híd Kárpátaljáért összefogás keretében a Lónyán kialakított segítségponton 24 órás ellátást nyújtunk most is, élelmiszert, innivalót, tisztálkodási szereket adunk a rászorulóknak. Záhonyban egészségügyi alapellátási egységünk működik. Visszagondolva az első néhány hétre, az adományozók nélkül elképzelhetetlen lett volna a menekültek gördülékeny ellátása, ezúton is köszönjük a felajánlásokat. 

A jelenlegi szükségletek már sokkal inkább másról szólnak, mint az elején. 
Ez így igaz, komplex feladatot látunk el, a gyors segélyezésen túlmenően az ideiglenesen vagy tartósan Magyarországon maradó menekültek közép- és hosszú távú támogatására esik mindinkább a fókusz. Kapcsolatban vagyunk a határ túloldalán a kárpátaljai Vöröskereszttel, ahol folyamatosan nagy tömegeket látnak el, velük szorosan együttműködünk. A nyár elejéig 25 kamionnyi segélyszállítmányt juttattunk el hozzájuk, ezek értéke jóval meghaladja a 100 millió forintot. Emellett az ország teljes területén az elszállásoltakat patronáljuk, ugyanis a menekültek szétszórtan tartózkodnak az országban, nincs olyan megye, ahol a helyi vöröskeresztes szervezetnek ne lenne feladata menekültügyben. Nyitva vannak a Vöröskereszt által működtetett befogadóhelyek, menekültszállások, és támogatjuk a magánszállásokon élőket is. 

Kijelenthetjük, hogy minden eddiginél láthatóbbá vált a Vöröskereszt munkája? 
Kétségkívül így van. Sokan gondolják, hogy a munkánk kimerül az adománygyűjtésben, a segélyezésben, véradásszervezésben. Úgy gondolom, hogy jóval szélesebb spektrumát mutattuk meg tevékenységünknek az elmúlt öt hónapban. 

Ön szociológus. Erre a pályára készült? 
Sokáig úgy volt, hogy pedagógus leszek, mint az édesanyám, aki nagyon szeretett tanítani, a hivatástudatával példát állított elém. Hozzá hasonlóan földrajz szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat Debrecenben. A földrajzon belül nagyon érdekelt a társadalomföldrajz, megfogott és tulajdonképpen el is indított a szociológia irányába, második szakként vettem fel az akkoriban kuriózumnak számító szociológiát. Már az egyetemi évek alatt számos kutatásban részt vettem. Felméréseket folytattunk a rendszerváltás utáni első nagy munkanélküliségi hullám alatt, települési szociológiai tükröt készítettünk. Ezen a szakon ismertem meg, hogyan kell rálátni egy-egy szociális problémára, megkeresni azokat a pontokat, értékeket, amikkel segíteni lehet. Az egyetemista éveim alatt egy olyan szellemi műhelyben tanulhattam, amely módszertanilag és szemléletben egy egészen más világot nyitott meg előttem, mint amit önmagában a klasszikus földrajztanári képzés nyitott volna meg előttem. 

Milyen területen dolgozott, mielőtt a Vöröskereszt megyei igazgatója lett? 
Terület- és településfejlesztési, képzési, foglalkoztatási projektekben dolgoztam, meghatározóan szociális területen. Az első nagy projektben azt kutattuk, milyen lehetőségei vannak egy nőnek egy kistelepülési közösségben. Kisgyerekes anyukaként is érdekelt a dolog, s értettem is azokat a problémákat, amikkel egy anya szembesül egy kis közösségben. Akkoriban nem voltak baba-mama klubok, s nem volt elérhető bölcsőde sem, ezért igyekeztünk olyan programokat nyújtani, amelyek a kistelepülésen élő nők szükségleteire reagáltak. Emellett sokáig foglalkoztam megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatási integrációjával is, valamint hátrányos helyzetben élő gyerekek oktatási helyzetének javításával. Fontos hozzátennem, hogy ezeket a projekteket nem az „íróasztal mellől” bonyolítottuk le, hanem „terepen” dolgoztunk. Utólag elégedett lehetek, mert minden munkának volt értelme, mert mindig az „első fecskék” hozzák meg mások kedvét a hasonló programokhoz. Innovatív és hiánypótló dolgokkal foglalkozunk a Vöröskereszt projektjeiben is. Hogy egy példát is említsek, a család- és karrierpontot néhány évvel ezelőtt a kisgyerekes anyukáknak hoztuk létre a megyeszékhelyen annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk számukra az álláskeresésben, a munka és a magánélet összhangjának megteremtésében. A résztvevők a képzéseken megismerték saját kompetenciáikat, felmérték a környezetükben található lehetőségeiket. 

Úgy tartják, egy társadalom fejlettségének fokmérője, hogy tagjai képesek-e egy cél érdekében közösen munkálkodni, fogékonyak-e az önkéntességre. Mit gondol erről? 
Szerintem az emberek érzékenységén és empátiáján túl a társadalmi helyzetükkel is összefügg, hogy ki mennyire tud avagy szeretne önkéntes munkát vállalni. Fontos tényező még az idő. Az emberek többségének nagyon kevés ideje jut a saját családjára is, alapos mérlegelés, hogy honnan vesz el időt másra, jut-e erőforrás a jótékonykodásra. A könnyebb feladatokra a nyugdíjas korosztály mozdítható, szívesen segítenek a segélyezésben, és örömmel látjuk, hogyha megszólítjuk a fiatalabb korosztályt, rájuk is lehet számítani. Szívesen vállalnak nyaranta közösségi szolgálatot nálunk a gimnazisták. Szóval, ha valaki talál olyan fontos társadalmi ügyet, ami mellé szívesen melléáll, akkor segíteni is fog. 

Nem másodlagos kérdés, hogy a segítőszakmákban is egyre nagyobb a szakemberhiány itthon, önöknél elegendő a létszám? 
Most közel ötvenen dolgozunk a szervezet különböző szegmenseiben, természetesen a megye több pontján működnek területi egységek, a központunk Nyíregyházán, a Malom utcán található. Nagyon jó szakemberek a kollégáim, s minden olyan képességgel rendelkeznek, ami ezen a területen elengedhetetlen. Mindannyian segítőhivatást választottak, szenzibilisebbek, empatikusabbak a hétköznapi embernél, elkötelezettek. Építhetek a jó kommunikációs készségükre, talpraesettségükre. Jól tudják, a mi hivatásunk nem tipikus nyolcórás munka. 
Itt, ha az élet úgy hozza, magunk mögött kell hagynunk fontos dolgokat, nem várathatjuk azt, aki bajba került. Néhány évvel ezelőtt, amikor orkánerejű szél tombolt megyénkben, és néhány óra alatt több száz házról vitte le a tetőt, mentünk, és felmértük a károkat a településeken, ha kellett, az éjszaka közepén gondoskodtunk a tetőfedéshez szükséges anyagokról. Visszatérve a háborúhoz, néhány hónappal ezelőtt a saját bőrünkön is megéreztük, mit jelent erőn felül helytállni. Lónyán és Csengersimán beosztottuk a 24 órás szolgálatot, a kollégák váltották egymást, de mindig volt mit csinálni, s mindig volt valaki, aki tovább maradt a helyszínen, vagy már másnapra dolgozott előre. Többször fordult elő, hogy a munkatársakat szó szerint hazaküldtük a családjukhoz, mert napok óta csak pár órát töltöttek otthon, a határszolgálat teljesen beszippantotta őket. 

Önnek mi segít feltöltődni? 
Napkoron élünk, hatalmas kertünk van, így sokat vagyunk a természetben. Amióta igazgató vagyok, rendszeresen futok. Ennek azért is van jelentősége az életemben, mert nem egyedül, hanem a férjemmel rovom a köröket, azt az időt is együtt töltjük legalább. A mozgás fitten tart, jót tesz a mentális egészségemnek. Elárulom, jógázom is. Sok időt töltök a családommal, a gyerekeimmel, és „régi szerelem” az olvasás. 

Visszakanyarodva a szomszédban dúló háborúhoz, a gazdasági nehézségek miatt itthon sem lesz egyszerű az élet. 
Az elsők között azok fognak „bekopogni” hozzánk, akik alacsony jövedelemből élnek, akiknek eddig is minden forintjuknak megvolt a helye. Figyelni fogunk rájuk is, munkánk legfontosabb alapja az emberi élet és a méltóság védelme, ezért dolgozunk… 
 

Borítókép: Gurály Edina: „Katasztrófahelyzetben nincs időnk meglepődni” | Fotó: Sipeki Péter

 

Névjegy 

Gurály Edina szociológus, település- és térségfejlesztő szakgeográfus 
Tanulmányai: Kossuth Lajos Tudományegyetem (Debreceni Egyetem) 
2016-tól a Magyar Vöröskereszt Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szervezetének igazgatója 
Napkoron él, három gyerek édesanyja 
 

Címkék#interjú
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában