Hiperpasszív bikicsunáj

Egy pici pörkölésbe én is beleszaladtam anno. Ha miniszterelnöki ambíciókkal áldott volna meg a sors, akkor ország-világ előtt sülök fel a hiperpasszív nyelvtudásommal, de az én sztorim egyszerűbb. Újságírói pályafutásom kezdetén külföldi tanulmányútra nyílt lehetőség, és megyénk gazdálkodói mellett minisztériumi főosztályvezetőkkel együtt kelhettem útra. A repülőtéren várakozva belecsaptunk az agrárium égető problémáiba, s hamar kiderült, számos kérdésben több a gyakorlati információm, mint nekik. Nem véletlenül jártam Újfehértótól Tuzsérig, Rakamaztól Csengerig a kerteket, földeket művelő gazdákhoz. Minél mélyebbre ástunk, annál inkább erősödött a főhivatalnokok tisztelete.

Nagyot változott a helyzet, amint leszállt a gép velünk, és kiderült, a generációmnak engedélyezett (s már el is felejtett) orosszal kirekesztem magam a megbeszélésekből, tolmácsolásra szorulok. Az addig kivívott tisztelet lekezelésbe csapott át. Hazaérve rögvest belevágtam az angolba, munka mellett időt, pénzt, energiát áldozva a tanulásra. Aki picit is komolyan gondolja önnön boldogulását, annak ez alap, és az marad azután is, hogy megszűnik a nyelvvizsga-kötelezettség a felsőoktatásban. Diákszemmel persze egy nyűggel kevesebb, de aki ellébecolja a diákéveket (a pandémia alatt meghirdetett amnesztia 140 ezer beragadt diplomát élesített!), az később szembesül a leckével.

Egy olyan akadály szűnt meg, amelyet józanul gondolkodó hallgató és egyetem is maga állít vissza, különben lemaradnak: előbbi a munkaerő piacán, utóbbi az intézmények versenyében. Tudjuk persze, hogy nem a papír számít, hanem a tudás, de a nyelvet akkor sem a szél fújja be a kobakokba. Aki a szokásos „nincs érzékem hozzá, nincs időm, majd később elkezdem” kifogásokkal ad felmentést magának, azon nem segít a követelmény eltörlése. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, 2022-ben illik egy világnyelvet ismerni, s nem csak azért, hogy a slágert ne így énekeljük: „Ó jú bikicsunáj, csunáj…!”