A Don-kanyarnál elhunyt katonákra emlékeztek Kálmánházán

A Don-menti Honvédsírok Gondozása Alapítvány a kálmánházi önkormányzattal közösen az idén is megemlékezett a második világháborúban, a Don-kanyarnál (1943. január 12.) elhunyt magyar katonákra, köztük arra negyvennégy hősi halottra, akik Kálmánházáról származtak.

A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek tízezrei szenvedtek, és vesztek oda a közelmínusz 40 fokos orosz télben.

A vasárnapi megemlékezésnek az idén is a község római katolikus temploma adott otthont, a misét Juhász Imre atya celebrálta. A megemlékezőket Kotricz Attila, a település polgármestere is köszöntötte, majd a kálmánházi egyházközség tagja, Baráth Nóra mondta el Babits Mihály Ezerkilencszáznegyven című versét.

A vasárnapi misén emlékező beszédet mondott Túróczy János is. A Don-menti Honvédsírok Gondozása Alapítvány munkatársa többször jár Oroszországban, ahol társaival együtt nemcsak végigjárta a magyar katonák sírjait és tömegsírjait, hanem fel is újították a megkopott emlékhelyeket. Túróczy János személyesen is érintett volt a doni ütközetben, hiszen ő maga is átélte az árván maradtak sorsát, mivel édesapja is odaveszett a Don-kanyarban.

A mise után, melyen részt vett dr. Vinnai Győző, a térség országgyűlési képviselője és Baracsi Endre, a megyei közgyűlés alelnöke is, a résztvevők koszorúkat helyeztek el és gyertyákat gyújtottak a hősök emlékére a templomkertben található II. világháborús emlékműnél.

Ezerkilencszáznegyven

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ, melyben kedvtellve utazám…
Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon…
Keménypados börtön és bujdosó-vadon…
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő…
Homlokomon bélyeg… a nyakamon járom…
De mostan kősziklám vagy és erős váram.

Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.

Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.

Mire tart a végzet S mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.

Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer… kicsi volt magadnak…
S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.