Legyünk bizakodóak: nem élünk hiába

Kilenc évtized már oly magas torony, hogy onnan szétnézve mindent lát az ember. Látja közeli és távoli múltat, a fényt, a sötétséget. Kopka János, a Kelet-Magyarország korábbi főszerkesztője azon szerencsések közé tartozik, akiknek az emlékei ennyi idő után sem halványultak el. Soha semmit nem kapott ajándékba az élettől, mindenért meg kellett küzdenie. Könnyű neki, mondhatnánk, hisz az a tudás, élettapasztalat, amit az évek raktak a talpa alá, segítette a „hegymászásban”.
– Nálunk az ősök tisztelete azt jelenti, ha ezt adjuk tovább, bízhatunk benne, hogy ránk is jó szível emlékeznek majd a jövőben. De hogy az elején kezdjem: minden felmenőm (a szép-, ük-, déd-, nagy- és az édesapám is) a Kopka János nevet viselte. Ükapám egy Eperjes melletti kisközségből származik. Mint annyi társa, ő is idejárt napszámba kapálni, aratni, amiért lisztet vihetett haza. Aztán „kommendáltak” neki egy itteni tót lányt, aki az ükanyám lett. Nyíregyházán újrakeresztelték, s a katolikus vallást hagyta ránk örökül. Nem tudott sokat magyarul, de könnyen beilleszkedett a tót nyelvet beszélő tirpákok közé. Szorgalmas emberként „homokot és mocsarat” örökölt a Bujtoson. A viszonyokra jellemző: kétszer dőlt össze a bujtosi házunk – kissé elgondolkodva, a távoli múlt horizontját szemlélve nyitotta meg az emlékezés bibliáját Kopka János.
– A nagyapám ötévesen árvaságra jutott. Az általános iskola első osztályában (mert csak annyit járt) Krúdy Gyula mellett ült – akivel megosztották az uzsonnájukat, ő olajpogácsát adott a társa süteményéért –, s mint taligásnak, gyakran volt utasa az író. Később a városnál hordta ki a bokortanyák tanyabíróinak az „ukázt”. A nyomdában várt a papírokra, és idősebb kora ellenére megtanulta az ottani nyomtatványokat rendesen olvasni. Majd ismét lovas ember lévén, szállította a közeli Barzó téglagyárba az agyagot. A régi házak, így a Kölcsey Gimnázium, vagy a múzeum épülete téglái az ő emlékét is idézik.

Az ágy alatt olvasott

– Én 1933. január 31-én születtem. Az anyakönyv szerint anyám kiscselédként szolgált, viszont apám neve nem szerepelt sehol. Hatvan esztendőnek kellett eltelni, hogy megtudjam, „szerelemgyerek” vagyok. Természetesen, később – családi döntés alapján – létrejött köztük a frigy. Kirobbant a világháború. Sajnos édesanyám 34 évesen meghalt. Mivel apámat behívták katonának, s az orosz front borzalmait három év fogság követte, a nagyszüleimhez kerültem, mint árva gyermek.
– Mindig nyitott füllel jártam, hallgattam az idősek történeteit, melyekből sokat tanultam. Szegényesen éltünk, az iskolában és otthon nem volt se irkám, se könyvem, de hamar megjegyeztem mindent. Már akkor imádtam a betűt, mindent elolvastam, volt, hogy az ágy alá bújva.

Ő húzta a katolikus templom harangját

– Tíz évesen megéltem a háborút. Szorosan vett rokonságomból hatan vonultak be katonának. A nyíregyházi Hősök terén, az ezredbúcsúztatón, papírzászlócskámat lobogtatva hittem Szohor polgármester úr szónoklatának, hogy apám és nagybátyáim az igaz ügyért harcolva, győztesen térnek haza a „minden út legszebbjéről”, a Hadak útjáról. Ott voltam akkor is, amikor a kormányzó úr őfőméltóságát vártuk.
– Az elemi iskolában „felfedezett” a hittantanárom: hét éven át húztam a katolikus templom harangjait, ministráltam ugyanott és a temetőben is. 1944. őszén romot takarítottam a vasútállomáson. Csak a fogságban lévő apai engedély híján nem lettem misszionárius-papjelölt. Pedig szerettem volna világot látni! A háború után minden Nyíregyházára érkező politikust meghallgattam, nekem Kovács Imre beszéde tetszett a legjobban.

– Az elemi után beírattak a polgári iskolába. A tanulás mellett megkóstoltam sokféle munkát: kifutóként szaladtam virágkosarakkal, öt szál cigarettával is, oda-vissza négy-öt kilométert. Megismerkedtem a falvakkal, hisz két nyáron is cséplési ellenőri státuszban tevékenykedtem. Felfedezve a hiányt, szappant főztem, amit árultam is. Aztán 1949 nyarán jelentkeztem a budapesti VIT „szállásfelelősének”, majd Csepelen, a nehézfém-öntődében helyezkedtem el. Sajnos öntőtanulóként súlyosan megbetegedtem, így visszatértem szülővárosomba. Munkát kaptam a városháza alatti könyvesboltban, ahol segédraktárosként, majd eladóként rengeteget olvastam. A legérdekesebb foglalatosság a Tavasz utcai MÉH-telepen „talált rám”: lópatát és olajos rongyot válogattam, bekötött orral – miközben frissen kinevezett „munkáskáder igazgatónk” szép szöveggel biztatott bennünket az imperializmus elleni harc nemes voltára. Végül mégis visszamentem tanulni és leérettségiztem a Nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Fiúgimnáziumban. Merényi Oszkár igazgató úr, bár sokat vitatkoztam vele, kinevezett az iskola DISZ titkárának, s megbízott a március 15-i ünnepi beszéddel.  Felvételiztem Budapesten a jogra, ahol fél évig bírtam ki, aztán hazajöttem, majd jelentkezzem Siklósi Norbertnél, az akkori Kelet-Magyarország elődje, a „Néplap” főszerkesztőjénél. Öt perc alatt felvett, így 1953 elején kezdhettem az újságíró-gyakornoki pályám.

Hosszúra nyúlt napok

– Az újságírás – ha azt akkor annak lehetett nevezni – a munkaverseny, a begyűjtési és az új sikerek napról-napra…-témákból állt. Ekkor jöttem rá, hogy „nem ezt a lovat akartam…” Várni kellett a kedvemre való hatvanas-nyolcvanas évekre. Kollégáim között sok volt az „elkötelezett kommunista”, például az egyikük így köszöntötte feleségét: „Szabadság, elvtársnő!” Ő mindenkit fel akart jelenteni. 1956. október 23-án az én „tollamból” megjelent egy „ártatlan kis vezércikkecske” – ennek az volt a lényege: „megfelelő embert, megfelelő helyre!” – és ezért, illetve mert felszólaltam az oda nem való megyei vezetők leváltásáért,  „talonba tettek”. Hosszabb idő után írhattam újra. Különben 1956-ban Pestre vittünk almát, krumplit, s ott hívtak, disszidáljak nyugatra. Én akkortájt nősültem, s itthon voltak a nagyszüleim is, akik felneveltek, nem tudtam őket itt hagyni. Visszakerülve a laphoz, az „esemény” rovat vezetője lettem, majd 1973-ban kineveztek az újság főszerkesztőjének. Az én időm alatt, 1988-89-ben érte el a Kelet-Magyarország a százezres példányszámot. Kicserélődött a gárda is, a korábbi tizenkét „munkáskáder” helyett, harminckét képzett újságíró, fotós, szerkesztő dolgozott. Minden napom hosszúra nyúlt. Fél nyolckor már bent voltam a „cégnél” és este tízkor még telefonáltam ide-oda. Szegény családommal alig találkoztam. Igyekeztem mindig a lap érdekeit képviselni. Sokszor álltam a szőnyeg szélén, egy-egy kolléga védelmére kelve. (Néha saját magam lemondásával fenyegetőzve sikerült csak megmenteni az érintetett.) De megérte! Sok csodálatos emberrel hozott össze a sors, így Sipkay Barnával, Galambos Lajossal, Ratkó Jóskával,  értékes „lányok és fiúk” voltak a kollégáim. Találkoztam sok neves emberrel, s rájöttem, az „egyszerű halandó” is sokat képes adni.
– Bejártam egész Európát, voltam Szibériában, az USA-ban, Mexikóban, Kínában, Mongóliában. Mindenhol sokat tanultam. Írtam orosz, német, osztrák lapokba is. Ott voltam Aporligeten, ahol a megyénkben utolsóként kigyúlt a villany, amikor átadták az M3-ast, amikor Nyíregyházán megépült az első emeletes ház. Mindennek nagyon tudtam örülni, mintha az enyém lett volna! A kapott számtalan kitüntetés közül számomra ezért is értékes a nyíregyházi „Életmű-díj” és a szakma „Aranytoll”-a. Írtam kilenc könyvet, rengeteg kiadványnak voltam írója, szerkesztője, melyek legtöbbje a szülővárosomról szól. Nekem mindig Nyíregyháza volt a mindenem. Ismerem minden rezdülését: itt születtem, itt nőttem fel, itt dolgoztam, itt nyugosznak őseim. Örülök, hogy részese lehettem a városom fejlődésének. Célom nem volt más, mint kitörni, megmutatni, felemelni.

Apró lépésekkel előre

– 1990. január 1-étől – a szívem miatt – döntenem kellett: élni akarok-e, vagy marad-e a feszültséggel teli néhány évem. Nyugdíjazásom után sem lettem hűtlen az újságíráshoz. Naponta írtam a Nyugdíjaséletbe, a Futárba, a Keletbe, megszerveztem egy reklámirodát is. A magánéletemről annyit: 1956-ban nősültem, a feleségem Dankó Irén, akit egyik nyírteleki kiküldetésemkor ismertem meg. Két lányunk született: egyik jogász, a másik kozmetikus lett, három unokám és ugyanannyi dédunokám van. Nekem mindig is fontos volt a család, biztos hátteret és támaszt jelentettek régen is és ma is. – Most, hogy visszapergetem – a matuzsáleminek nevezett – koromat, tudom, sok mindent másképp csinálhattam volna. Utólag persze minden egyszerű. Tévedtem, nem is keveset, de úgy hiszem, jóvátehetetlent soha. Bármilyen apró lépésekkel, mindig mentem – sokakkal együtt – előre. Épült-szépült az ország, gazdagodott, emberibb léptékű lett a „tirpák főváros” és környezetének élete. Sohasem fogadtam el ajándékot, mindenért meg akartam dolgozni.

Minden rosszat jó követ

– Nem bántam-e meg, hogy úgy alakult az életem, ahogy? – kérdezték az utódaim. – Van, amit bánok, de nincs olyan rossz, amit jó ne követne, így lehet igazán tanulni. A tisztességet, a becsületet nem pótolhatja sem vagyon, sem pénz, sem gazdagság. Hiszen – akárcsak az élet –, minden mulandó. A dicsőség semmit sem ér, ha nem veszem figyelembe, amire megtanítottak őseim, a családom, a sok jó ismerősöm, riportalanyaim – hála életüknek, példájuknak. Ha még erőmből telik, leírom a tőlük – hat évtizedes hírlapírói munkám során – „ellopott” bölcsességeket. Kis csokorba kötve a mértékletességet, elégedettséget azzal, ami adatott, amit kitartó munkával képes az ember megszerezni. Nem utolsó sorban a szeretetet, ami nélkül nem sokat ér az élet. Kevés, nagyon kevés, ha az ember csak „mormolja az igét” a nap minden órájában, és nem cselekszi az abban leírtakat.
– Tudom, lehettem volna más is, ha például a jogász pályát választom. Lehetett volna jobb jövedelmem, vagyonom, élhettem volna akár luxuskörülmények között. Lehetőségem lett volna elmenni is, de nem tettem, mert erősen idekötöttek a gyökereim. Bármilyen és bármennyi gond és baj közepette, vallom, ne adjuk fel! Generációnk megszenvedte az eddigi életét, megérdemli a nyugalmat – fejezte be visszaemlékezését a sokak által ismert, szeretett, s megbecsült újságíró, barát, férj, nagy- és dédnagyapa.
Kívánjuk, hogy még nagyon sokáig ne fogyjanak el történetei, meséi!

Dankó Mihály

Fotó: Gazdag Mihály