Összekapaszkodnak, bajtársakká válnak

– A második világháború oroszországi frontján 1943. január 12-én kezdődött a Vörös Hadsereg támadása a német zászlók alatt felvonuló magyar, román, ruszin és egyéb nemzetiségű honvédekből és munkaszolgálatosokból álló csapatok ellen. A harcok megállíthatatlanul vezettek a doni katasztrófához – idézte fel a nyolcvan évvel ezelőtti eseményeket a pénteki megemlékezésen dr. Hosszú József.

Újfehértó polgármestere hozzátette: néhány nap alatt több mint százezer magyar katona sebesült meg, tűnt el vagy került hadifogságba. A frontra küldött 2. magyar hadsereg teljesen megsemmisült. Több mint százezer magyar férfi, köztük rengeteg fiatal vesztette életét, és maradtak az itthoniak férjek, fivérek, gyermekek nélkül.

– Ezek a férfiak hősök voltak, végigküzdötték a harcokat akkor is, amikor már kilátástalan volt a helyzet. Mínusz 30, 35 fokos hidegben, hiányos öltözékben és felszereléssel, éhesen vívták a véres küzdelmet, semmi esélyük sem volt a győzelemre vagy csupán a túlélésre. Hősök voltak, akikről az ellenség is úgy tartotta, derekasan álltak helyt a túlerővel szemben, többször verték vissza sikeresen a szemben álló csapatok támadását. Fejet hajtunk előttük, megőrizzük emléküket és továbbadjuk azt gyermekeinknek, unokáinknak.

Az életüket adták a hazáért

– „Valahol, tetőled távol, ott, ahol senki sem gyászol, ott halok meg én...” – ezt a katonanótát valószínűleg sokan énekelték a Don-kanyarnál is. Pontosan tudták, hogy arra készülnek, azt adják a magyar hazáért, ami a legnemesebb, az egyetlen: az életüket. Ezért voltak hősök, ezért emlékezünk rájuk, és ezért fontos, hogy emlékeztessünk – hangsúlyozta Baracsi Endre, a megyei közgyűlés alelnöke.

– Hogy miért kétszáz kilométer? A Don-kanyar tőlünk kétezer kilométerre terül el, ahol a második világháborús katonák kétszáz kilométeres frontvonalat védtek – magyarázta Kovács Zsuzsanna. A Honvédsuli Egyesület elnöke.

Motiválják őket

– Azért tesszük meg ezt a nagy utat, hogy megtapasztalják, mekkora valójában ez a távolság gyalogosan. A mozgás mellett a hagyományőrzés a másik fontos szempont: a fiatal kadétok magukra öltik a bakák ruházatát, és elmélyülnek az 1943. január 12-én történt eseményekben. Szeretnénk Szabolcs-Szatmár-Bereg mind a 229 településére eljutni, és ez már nem is olyan távoli cél, hiszen az idei, tizenegyedik túrával együtt 187 település érintésével 1525 kilométert teszünk meg. Jövőre szeretnénk a maradék negyvenkettőt is teljesíteni. Minden településnek van hősi halottja, a jelenlétünkkel pedig felhívjuk a figyelmet a háborús emlékművekre vésett nevekre, melyeknek mi arcot adunk, hiszen éppen ilyen fiatalon indultak harcba a katonáink.

Kérdésünkre, hogy milyen akadályokkal találhatják szembe magukat a gyaloglók, az egyesület elnöke elmondta: a fiatalok legnagyobb problémája a mentális erő hiánya lehet, fizikailag ugyanis rendben vannak.

– Élménypedagógiai módszerekkel motiváljuk őket, megerősítjük a mentális állapotukat, hogy meglegyen az akaraterejük ahhoz, hogy bírják a menetet és a hétköznapi életben is helyt álljanak. Az indulás napja általában vidáman telik, de estére a legtöbben elfáradnak, a második nap elcsendesednek, sokat gondolkodnak, a harmadik a legnehezebb, de a negyedik, utolsó nap már nem akarják abbahagyni. Ekkorra a legerősebb a csapatösszetartó erő, valódi bajtársakká válunk.

Mennének tovább, hiába fáj minden porcikájuk

A II. világháborús emlékmű megkoszorúzása és a díszlövések után menetbe rendeződtek a fiatalok. Alig néhány fokot mutatott a hőmérő, így indulás előtt még ittak egy forró teát, közben válthattunk velük néhány szót.

Nagy Dávid egy barátjától hallott a Honvédsuliról, aminek középiskolás kora óta a tagja. Nem először csatlakozott az emlékmenethez, az idei túrán lesz meg az ezredik kilométere. A 21 éves balkányi fiú szerint a 200 kilométeres gyaloglás sikere fejben dől el.

– Ez egyedül nem megy, társaságra van szükség, és arra, hogy egész úton figyeljünk egymásra, megveregessük a másik vállát, ha úgy vesszük észre, hogy nehéz neki. Fontos a jó hangulatot, különben hamar befordul az ember, úgy pedig nem telnek a kilométerek. Sokat nótázunk, így köszönjük meg a településeknek, hogy jó szívvel fogadnak minket. A legtöbben valószínűleg azt gondolják, alig várjuk, hogy a túra végén letehessük a málhánkat és megpihenjük, de ez nem így van. Addigra már átlendülünk a holtpontunkon, és nem akarunk, szinte nem tudunk megállni, hiába fáj mindenünk – magyarázta Dávid, aki nem tagadja: büszkeséggel tölti, hogy sokadik alkalommal is együtt menetelhet a barátaival.

Balogh Noémi korábban rendőrnek készült, de nemrégiben úgy döntött, hogy a hivatásos katona lesz.

– Nem tudom, honnan jött az indíttatás, a családban senki nem választotta ezt a pályát. Nem ez az első emlékmenetem, ám ez az első, amire az osztálytársaimmal közösen vállalkoztam. Örülök, hogy együtt tesszük meg a 200 kilométert – árulta el a 15 éves diáklány.