A pálinka csak jobb lett, mint a whisky…

Düh és szomorúság, világot kebelre ölelő béke és öröm kavarog még most is abban, aki személyesen élhette át a magyar válogatott skótok elleni győzelmét Stuttgartban. A sajtó (egy része) szerint magyar huligánoktól rettegő Németország ámulattal nézte a két szurkolótábor vég nélküli barátkozását, a sport minden szépsége és értelme benne volt ebben a csatában. Botrányt csak a házigazda és az európai szövetség, az UEFA okozott – de kezdjük az elején.

Azért vannak a jóbarátok… – hogy többek között a labdarúgó Európa-bajnokság skót-magyar mérkőzésére is együtt menjenek szurkolni. Hát mi fel is kerekedtünk, de elképzelni sem tudtuk, milyen élményekkel és tapasztalatokkal térünk majd vissza. Hogy a foci különleges varázsa miben rejlik a többi sportágéhoz képest, arra fölösleges sok szót pazarolni. Aki érti és látja, annak ez evidencia, akit pedig nem érdekel vagy megrögzött fanyalgó, az úgysem fogad be semmilyen érvet, gondolatot erről.

A puszta tények már az utolsó magyar benzinkúton szembejöttek, ahol mindenki megállt egy utolsó tankolásra, kávéra, ám az óriási tumultusban is csupa mosolygós arc várt türelmesen a sorára. A mezek és a nemzetiszín viseletek, kiegészítők kovácsoltak olyan közösséget, amely fokozatosan erősödött a Stuttgartig tartó közel ezer kilométeres úton.

Skót szoknya, csikós kalap

Az osztrák határnál szolid kontroll várt, a németek hasonló lassítással léptettek be, és a cél felé közeledve szépen gyarapodtak a magyar autók, zászlókkal, sálakkal díszítve, ahogy ilyenkor illik. A kölcsönös üdvözléseken túl végig azt érezhettük, nem vagyunk egyedül, s számíthatunk egymásra, például a tankolásnál egy önkiszolgáló benzinkúton, ahol elkélt a segítség a rendszer kiismerésében.

A mérkőzés napján Stuttgart központját már kora délelőtt ellepték a skót és magyar szurkolók, délutánra megtelt a Schlossplatz. Sorsdöntő mérkőzés várt mindkét csapatra, de feszültségnek, egymás hergelésének nyoma sem volt. A kék és piros színekkel kavargó tömegben a két tábor békésen sörözgetett, énekelt és egyfolytában üdvözölte egymást. A kézfogások, közös fotózások végén sűrűn harsant fel a „Good luck!” kiáltás, kölcsönösen kívántak egymásnak minden jót, sok szerencsét a skótszoknyások és csikós kalaposok, mert hogy magyaros népviseletből sem volt hiány.

Dobó és Wallas csatája

Az elképesztő hangulatot fokozta, amikor itt-ott rázendített egy-egy skót dudás, rögtön gyűrűbe vonták, az utolsó dallamfoszlányt együttes üdvrivalgás és vastaps kísérte. Aztán újabb közös fotók, újabb férfias kézfogások és újabb „Good luck!” felkiáltások, őszinte mosoly kíséretében. Két nemes és lovagias ellenfél felemelő találkozása volt ez, amit még a tréfás üzenetű táblák is fokoztak. „Dobó István is better than William Wallace”/„Balaton is better than Loch Ness”/„Pálinka is better than whisky” – ezeket olvasva a skótok vették a lapot, nevetve tiltakoztak, majd rögvest beálltak egy képre, és természetesen kitartottak amellett, hogy az ő hősük, az ő tavuk és az ő nemzeti italuk a jobb. Ebből sem volt harag.

Az idő haladtával a magyar tábor behúzódott a gyülekezőhelyre, a Mittlerer Schlossgarten (Középső Kastélykert) zöld pázsitját ellepő piros mezesek fergeteges bulival hangolódtak a közös vonulásra, ami igazi látványosággá nőtte ki magát. A stadionig vezető út mellett végig ámuló németek fotózták, videózták a rendben, énekelve, szurkolva hömpölygő tömeget, s amikor időnként rázendített az üdvözlő rigmusra („Szervusztok, szervusztok!”), feltartott hüvelykujjakkal, integetéssel viszonozták. A német tűzoltók az autójuk tetején ülve rögtönöztek egy közös szurkolói ünneplést. Közel tízezer ember cáfolta meg a huligános félelmet, egyetlen csúnya szó, egyetlen sértő mozdulat nélkül.

UEFA: más meccs…?

Mindez a stadionhoz érve sem változott, a rendőrök maguk sem hittek a szemüknek, hogy nincs semmi dolguk, pedig rendesen keveredtek a skótok és a magyarok. A két szurkolótábor példásan tapsolta meg egymás játékosainak a bemutatását, énekelték felváltva saját dalaikat és csapott fel hol itt, hol ott a buzdító hangorkán. Még a kiváló magyar borásznak, Áts Károlynak (a 100 pontos aszú királynak) is kijárt az ünneplés, amikor bemutatták a kivetítőn. Jól indult a meccs, a feszültség és a figyelem a játék követésében merült ki.

S aztán eljött az a pillanat, ami csaknem tragédiával árnyékolta be a labdarúgás ünnepét.  

Varga Barnabás súlyos sérülésében a helyszínen átélt szervezetlenség és már-már közömbösség váltott ki okkal haragot. Az UEFA közleménye utólag példásnak és protokollt követőnek ítélte az orvosi intézkedést, ezzel szemben azt láthattuk, hogy a takaró ponyvával még berohantak a segítők, de a sokáig toporgó orvos sétálva indult meg a sérülthöz. A hordágyakkal is csak tébláboltak a pálya szélén, a ráérős lépteiket a dühös magyar játékosok fellépésére szaporázták, de csak módjával. Nos, az UEFA szakértője vagy más meccset nézett, vagy nagyon nem jó a protokoll…

Az angolok felnégyelése

A drámai események után jobb dramaturgiát nem is lehetett volna írni a mérkőzés végére – ez már a magyar sporttörténelem része. Megfordult a fejemben, hogy az utolsó percben elszenvedett vereség és a szépen fogyasztott sör talán kivált indulatot a skótokból és az egész napi barátságot esetleg beárnyékolja valamilyen incidens, de nemes ellenfelek maradtak. Szomorúan ugyan, de stadionból távozva is kezüket nyújtották, mint tették azt a mérkőzés előtt. Emelt fővel veszítettek, a magyar szurkolók pedig a legyőzött ellenfél iránti tisztelettel fogadták a gesztust.

A nem sokkal éjfél előtt elköszönő skót szurkolók azért egy utolsó kívánságot elmondtak nekünk: nem bánják, hogy kikaptak a magyaroktól, de tegyünk meg nekik egy szíveséget. Verjük el az angolokat, úgy, mint két éve Wolverhamptonban. Ígéretet nem tehetettünk rá, hogy újra felnégyeljük őket, de azt igen, hogy „No Scotland, no party” után zúgni fog ez: „Az éjjel soha nem érhet véget…”
Nyéki Zsolt