Kiváló oktatóját gyászolja a Nyíregyházi Egyetem

Az Esztergom-Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra a Magyar Nyelvészeti Tanszék mindenki által nagyra becsült oktatójának, a Kazinczy- és Kosztolányi-díjas kiváló nyelvésznek, tisztelve szeretett kollégánknak a hamvait – olvasható a Nyíregyházi Egyetem honlapján.

Kiváló szaktekintély volt

Gáspári László Budapesten született 1942. március 31-én. Gyermek- és ifjúkorát részben Székesfehérváron töltötte, itt érettségizett a Szent István fiúgimnáziumban. Érettségi után két évig  a Kőolajipari Gépgyárban dolgozott, majd az 1962-ben alakult Nyíregyházi Pedagógia Főiskola híres első évfolyamán magyar-orosz szakon szerzett tanári oklevelet. 1968—1969-ben az  ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar nyelv és irodalom szakon folytatta tanulmányait.  Az egyetemi diploma megszerzése után, 1969-ben lett a Nyíregyházi Egyetem jogelőd intézményének oktatója,  s  több mint négy évtizedes felsőoktatási pályáján három évtizedet a Magyar Nyelvészeti Tanszék  kollégák és hallgatók körében  is tiszteletben álló oktatójaként töltött.

„Szerencsés vagyok, mert a munkám az, amivel szabad időmben is kedvvel foglalkozom, megtaláltam a tudománynak azt a szeletét, amelyben szorosan összefonódik az irodalom és a nyelvtudomány” – vallotta egy interjúban.

Oktatói és kutatói pályája töretlenül ívelt, 1980-ban lett a nyelvtudományok kandidátusa, 1983-ban  főiskolai tanárrá nevezték ki, s ez évben kapta meg a Széchenyi Professzori Ösztöndíjat is.

A főiskolán  retorikát, stilisztikát  és leíró magyar nyelvészetet oktatott. Gondosan felépített, korszerű tudományos  alapokon nyugvó, míves előadásaival és szemináriumaival szakimailag és emberileg is felkészítette tanítványait a tanári pályára. Önmagával, kollégáival és tanítványaival szemben is a legmagasabb mércét állította. Emiatt és embersége,  korrektsége miatt is érezhette tanítványai nagyrabecsülését.

A Nyíregyházán töltött három évtized után 2000-ben az esztergomi Vitéz János Katolikus Főiskolán, majd 2001-től nyugdíjazásáig a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvészeti Intézetében folytatta oktatói és tudományos pályáját.

1979-től tevékeny tagja volt az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő Stíluskutató Csoportnak. A kutatócsoport tagjaként félszáznyi dolgozatban tárgyalta a retorika és a stilisztika alakzatainak világát. Számos tanulmánya mellett A megosztott ember világa Dosztojevszkij műveiben (1974), Irodalmi nyelvünk és előzményi (1976), A századvégi novella lírizálódásáról (1983), Retorika (1987), Stilisztika (1988), A funkcionális alakzatelmélet vázlata (2003) máig a tudomány és az oktatás megkerülhetetlen sarokköveit adják.

Tudományos munkásságát 2006-ban Kazinczy-díjjal, 2013-ban Kosztolányi-díjjal ismerték el.

A főiskolán ismerkedett meg  későbbi feleségével, Csákányóczky Katalinnal, akivel hatvan évig éltek boldog házasságban. Házasságukból két gyerek született, akik 12 unokával ajándékozták meg a boldog nagyszülőket.

Népes, nagyon szeretett családja fájdalmában osztozva emlékét őrizzük!

Z. Pintye Zsolt nyíregyházi szerkesztő-újságíró, médiaszemélyiség, blogger tanítványa volt Gáspári László. Róla írta:

Ma többször, mélázva gondoltam Gáspári tanár úrra…
„Kedveskéim! Akkor vegyük át még egyszer! Itt a példamondat! A sas madár. Angolosoknak, németeseknek mondom, ilyet ők nem tudnak. Nekik lételemük az ige. Ilyet csak az olyan tökéletes nyelv tud, mint a magyar! Mit állítok? Hogy „madár”.  És ki az alany? A „sas”!”
- mondja Gáspári tanár úr a pakombartjával, a szemüvege mint egy nagyító felnagyítja a benne mögötte lévő tanárt és azt a végetlen szeretetet, ami egyébként is árad belőle. Gáspári László, hosszú csontos ujjaival magyaráz, olyan magas és olyan hosszú kezekkel bír, hogy a két jómadár, a Pintye-Vincze feje búbját is meg tudná pöccinteni, ha akarná. A két, mindig fáradt fiatalember a tirpák Muppet-show-ból érkezett és tudja, a leíró nyelvtan Gáspárinál nem vicc, a szigorlat csak akkor lesz meg, ha bent ülnek a végtelen előadáson. De legfelül, a kakasülőben foglalnak helyet... 
Tanár úr! Már akkor hiányzott, amikor kirepültünk a BGYTKF óvó, védő szárnyai alól. A sas madár. A Nagy Sas is hazarepül egyszer.  
Olvasom, hogy így nyilatkozott egyszer; „Szerencsés vagyok, mert a munkám az, amivel szabad időmben is kedvvel foglalkozom, megtaláltam a tudománynak azt a szeletét, amelyben szorosan összefonódik az irodalom és a nyelvtudomány”.
Nyíregyházán 3 évtizedet töltött el. Az utolsók közé tartoztunk, akiket a szárnyai alatt nevelt. 2000-ben az esztergomi Vitéz János Katolikus Főiskolán, majd 2001-től nyugdíjazásáig a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvészeti Intézetében folytatta oktatói és tudományos pályáját.
1979-től tevékeny tagja volt az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő Stíluskutató Csoportnak. A kutatócsoport tagjaként félszáznyi dolgozatban tárgyalta a retorika és a stilisztika alakzatainak világát. Számos tanulmánya mellett A megosztott ember világa Dosztojevszkij műveiben (1974), Irodalmi nyelvünk és előzményi (1976), A századvégi novella lírizálódásáról (1983), Retorika (1987), Stilisztika (1988), A funkcionális alakzatelmélet vázlata (2003) máig a tudomány és az oktatás megkerülhetetlen sarokköveit adják.
Tudományos munkásságát 2006-ban Kazinczy-díjjal, 2013-ban Kosztolányi-díjjal ismerték el.
Zseniális tanár, remek oktató, és nagybetűs EMBER volt. Rajongtunk érte, és éltette a rajongásunk. Pótolhatatlan veszteség érte a magyar nyelvet és a magyar irodalmat.