Gyász: fekete zászló a Nyíregyházi Egyetemen

Gyász a Nyíregyházi Egyetemen: elhunyt Csorba Sándor professor emeritus (1934-2025). A 2025. március 11-én közülünk eltávozott Csorba Sándor Tanár Úr nemcsak tanította, közvetítette – jóval több mint fél évszázadon át – Kölcsey Ferenc e sorokban írt üzenetét, hanem élte is. A falusi molnár – a trianoni földomlás után alig másfél évtizeddel, 1934-ben, Szemerén született, eleinte az ország szegény vidékeinek rétjein futkározó - fiának először a hol napsütéstől izzó, hol felhőkkel vagy villámokkal teli természeti égbolt üzente a teremtés hatalmát, ám tudatának korai ébredésétől a református templom ölelése és benne a szavakkal, zenével és ecsettel megfestett, az Isten szemével üzenő égbolt is. Hogy miért vagyunk a világon, merre vessük tekintetünket, ha a történelem és a személyes lét zavaraiban eligazító pontokat, az omlásokban, a támadásokban és a félelmekben a kiútra mutató jeleket, a bajokból kiemelő értelmet akarunk találni. A Sárospataki Református Kollégium szelleme, temploma és könyvtára azután csak növelte a szüleitől korán elszakadt kisfiúban a vágyat e jelek tudatos keresésére. S vallásának fényjelei mellett ez a kíváncsiság vezette először a magyar irodalomhoz, annak főképpen nemzeti örökségéhez, kiemelkedően a felvilágosodás és a reformkor alkotóihoz.

Gyász, emlékezés, főhajtás

Az ELTE magyar-történelem szakán ennek – a tudományos értelemben – még szélesebbre nyíló égboltnak a látomását és értéktudatát hozta azután 1957-ben Nyíregyházára a fiatal tanár, ahol előbb a Kölcsey Ferenc Gimnázium alapító tanári karának, majd (1973-tól 2004-ig, nyugdíjazásáig) a Tanárképző Főiskola Irodalom Tanszékének tanára lett. S az itteni tájhaza égboltján széttekintve nemcsak tanárként, hanem kutatóként is hamar megérintette a munkásságával nem csupán a keleti földet, hanem az egész magyar nyelvű Kárpát-medencét máig bevilágító két óriás: Bessenyei György és Kölcsey Ferenc műveinek ereje. Az 1932/36. évi országgyűlési ifjak, majd Szemere Bertalan tevékenységének könyvekben történt elemzése után ez a két, Szabolcsból, Szatmárból indult, az ország kultúrájának és irodalmának megújítójaként fellépő személyiség motiválta főképp kutatásait, amelyek 1987-ben kandidátusi fokozathoz, 1999-ben a habilitált doktori cím elnyeréséhez, nyugdíjba vonulásával pedig a professor emeritus kitüntető címhez vezették. Miközben Bessenyei György munkásságát önálló könyvben értelmezte, s főiskolai tanársága mellett később Eperjesen, Ungváron vendégtanári státusban, a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Tanszékének alapító tagjaként oktatott, 1991 és 2015 között tevékeny részt vállalt a budapesti Irodalomtudományi Intézet Kölcsey Ferenc Minden Munkái kritikai kiadását előkészítő kutatócsoportjának tevékenységében is. 

Kirajzolódott műveiből Kölcsey élete, pályája

Tudományos életművének meghatározó helyére Kölcsey Ferenc munkássága került. Saját műként vagy társszerzővel több, mint egy tucat szakkönyvet tett közzé a Hymnus szerzőjének családjáról, koráról, álmosdi, debreceni, csekei életkörülményeiről, kapcsolatairól, gazdasági és más iratainak – általa gondosan elemzett – dokumentumaiból. A magyarországi, a partiumi és az erdélyi múzeumokban, levéltárakban, egyházi gyűjteményekben, paplakokban és sok más helyen végzett, évtizedekig tartó nyomozásaiban segített feltárni minden Kölcseytől származó, rá vonatkozó vagy vele kapcsolatos iratanyagot. Az évtizedek során megismert levelekből, családi és hivatalos írásokból, a legkülönbözőbb tematikájú kéziratos művekből egyre pontosabb vonalakkal rajzolódott ki számára Kölcsey Ferenc élete, pályaképe, kapcsolatrendszere. Az itthon és részben külföldön is egyre inkább erőre kapó Kölcsey-kutatás mint alapművekre támaszkodott publikációira. Ő tárta fel például részleteiben, és segített vizuálisan is felfoghatóvá tenni, kibontva a családfa ágait, Kölcsey Ferenc leszármazási útját, kutatta fel és tette olvasmányossá a nagy író debreceni tanulóéveinek mindennapjait, és adta közre az ott elsajátított tananyagokat. A kéziratokra vonatkozó felfedező és értelmező munkásságával nemcsak a költő életútjának alaposabb megértését szolgálta, hanem a szó legtisztább értelmében magyarságkutatást is végzett. A Kölcsey sorsát, életeseményeit elemi vonalaiban megismerni segítő – családi, iskolai, gazdasági, hivatali – kéziratokat tartalmazó, analizáló, mintegy ezer oldalt kitevő szintetikus összegzése Kölcsey Ferenc egybegyűjtött iratai címmel a 2010-es évek végére készült el. A budapesti Magyar Napló Kiadó azzal az üzenettel bocsátotta a tudományos műhelyek, egyetemek, főiskolák rendelkezésére, hogy abban Kölcsey Ferenc sorsdokumentumainak az eddigi legteljesebb forrásgyűjteményét találják meg.

De nemcsak az irodalomtörténész tartotta fontosnak Kölcsey, Bessenyei és más emberi példák megismertetését, hanem az előbb a kommunista-szocialista diktatúrák évtizedében, majd a rendszerváltozáshoz közelítő években maga körül – s a magyar és az európai társadalmakban is – alaposan széttekintő, a történelmet figyelő és annak folyását Bessenyei, Kölcsey szellemében megváltoztatni akaró állampolgár is. Ekként vállalt szerepet előbb a Bessenyei Társaság újjáélesztésében, majd az 1988-ban alapított, egy évvel később a szabaddá lett Magyarország első civil egyesületeként bejegyzett Kölcsey Társaságnak a létrejöttében. Alelnökként kiemelkedő érdeme volt abban, hogy a magyar kultúra napja Kölcsey Hymnusának születésnapjához kötődik, s hogy e nagy ünnep nyitányának – ökumenikus istentisztelet keretében és a Kölcsey-plakett átadásával – 1994-től évről-évre a szatmárcsekei református templom: Kölcsey temploma és az egykori lakóhely környezete ad otthont. A költő sírját pedig határon belülről és kívülről érkező magyarok százai veszik körül, borítják el koszorúikkal, virágokkal, s viszik tovább magukban a szűkebb érdekeken mindig felülemelkedő nemzeti összefogás Kölcsey által megfogalmazott eszméjét: „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.” Így vált Csorba Sándor a magyar jövőt – noha mindig csöndesen, szerényen – formáló személyiséggé is, aki a Kölcsey Társaság ezt a gondolatot erősítő füzeteinek sorozatát is az utolsó évekig szerkesztette.

Ő, a Tanár, én, az egykori tanítvány nem kevés alkalommal beszélgettünk, ezt folyamatosan követelte a bennünk megőrzött idő, az utóbbi évtizedben többnyire már telefonon. Nem volt olyan hívásunk, amelynek párbeszéde fél óránál hamarabb ért volna véget – tervekről, múltról, jelenről, egészségről; az égboltról és a küldetésről. Halála előtt másfél nappal ő keresett, a Kölcsey Társaságban történt közös, szép eseményeket elevenítettük fel s a személyes találkozásokat, a tanári-tanítványi emlékeket. Derűvel búcsúztunk, hogy a tavasz folyamán le is ülünk majd egymással szemben. Szombaton hívott, vasárnap a megfontoltan kialakított életrendjének megfelelően megszokott helyén ott ült a református istentiszteleten – úgy, mint Kölcsey annak idején a csekei templomban -, testvéri kézfogással elköszönt, s ezzel búcsúzott is. Későn este kórházba került, hétfőn kaptam a hírt, hogy nincs többé.

Valóban nincs? Véget érhet valaha – szellemi értelemben – egy olyan élet, amely nemzetét állandóan emelve, a Hymnus szerzőjének életét századunkban a legteljesebben kutatta? Szavai még itt szólnak a fülemben, utoljára sem másról: a csöndes küldetés erejéről. Arcát pedig mindig ott fogom látni a szatmárcsekei református templom padsorában, a mennyezet égboltjáról ránk nyíló Szem figyelme alatt, szemben Kölcsey Ferenc arcképével.

Ravatala mellett megállhatunk, búcsúzhatunk tőle március 26-án, 13 órakor az Északi Temető főbejárati ravatalozójában.
Dr. Jánosi Zoltán