Szeretlek, anya!

Virágcsokrok, ölelések, cuppanós puszik – így telik május első vasárnapja, anyák napja. A közösségi oldalak néhány óra alatt megtelnek szebbnél szebb üzenetekkel, szívhez szóló mondatokkal, mert különleges ez a nap: az édesanyánkra gondolunk. Sokunk már nem tudja felköszönteni anyukáját, de felidézzük magunkban az arcát, a mosolyát, intő szavait. Többek ők – így a távolból is – mint gondolnánk, ahogyan Szabó Magda írta: „Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.” 
 

És megköszönni sem lehet elégszer a tőlük kapott önzetlen szeretetet, a féltő gondoskodást. Kétségkívül az élet legbonyolultabb viszonyán osztozik anya és gyermeke. Én akkor értettem meg igazán ez életre szóló lelki összeköttetés lényegét, amikor 13 évvel ezelőtt kezembe vettem a lányomat. A fürdetés utáni friss babaillatot még most is érzem az orromban, látom magam előtt az első lépéseit, ahogyan locsog a huncut kisgyerek. Ahogyan napjában többször is kimondja: „szeretlek, anya!” 

Mellettem tanul és fejlődik, alakul páratlan személyisége a kamasznak, aki egyszer felnő, de a „tyúkanyó” mindig ott lesz neki, ha szüksége lesz rá... S talán ebben áll lényeg. Ott maradni mellettük, elérhető közelségben egy életen át. 

Annyi minden kavarog az ember fejében ilyenkor, és ne gondolják, hogy mert nem akarok ünneprontó lenni, azért domborítom ki az anyaság szép oldalát. Nem így van! Mindannyian tudjuk, az anyák nap mint nap megvívják saját harcukat, hogy jó anyák lehessenek. Mesterien zsonglőrködnek az idejükkel, szüntelenül egyensúlyoznak munka és család között, de leginkább életük monotonitásával dacolnak. „Szeretlek, anya!” – nekem ez az a bűvös két szó, ami miatt az anyaság minden küzdelmet megér... 
Kanalas Ottilia