Földközelből, határszélről

„Engem igazán csak az a táj érdekelt, ahol magyarok éltek, élnek vagy halnak.”

Balogh Géza és a könyve | Fotó: Mán László

A napokban az aranyosapáti Aranyosszigeten mutatták be Balogh Géza, lapunk egykori munkatársa legújabb, Csörgőalma című kötetét, melynek előszavát Bölcskei Gusztáv ny. református püspök írta. Az Adrianus Kiadó gondozásában megjelent vaskos kötetbe a szerző elmúlt húsz évének tárcáiból és riportjaiból válogatott a szerkesztő, Nick Ferenc. Ebből nyújtunk most át egy igazi csemegét.

Dió Szigetről

Pár napja kaptam hat szem diót Máramarosszigetről. Úgy kezdődött, hogy egy hét próbálkozás után végre sikerült felhívnom az ottani szobrász barátomat.

– Te meg hol tekeregtél eddig? – rontottam rá, mert ő is ezt teszi, mikor én kóborolok el napokra.

– Hahaj, ha tudnád…! Vendégeim vannak. Méghozzá Amerikából. Majd mesélek. Holnap viszont küldök neked egy kis diót.

Sziget nem itt van, még Nyíregyházához is jó kétszáz kilométer, és elkerüli minden fontosabb út. Valamikor, a régi Magyarországon persze nem így volt, akkor itt ment át a rahói gyors, egy ugrás volt Munkács, Kassa, Budapest. Most viszont Budapest vonaton csak hatalmas kerülővel, Kolozsváron át közelíthető meg, közúton viszont kicsit közelebb. Még állandó buszjárat is van, igaz, egy se magyarországi. Magyarországnak Sziget nem fontos, Szigetnek viszont Magyarország igen. Kis mikrobuszok járnak át hozzánk, s ha ismerős a sofőr, még apróbb csomagokat is rájuk lehet bízni. A barátom tavaly is egy teljes kosár diót küldött így, most is küld, csak menjek ki érte majd a Nyíregyháza határát jelző táblához.

Másnap ott is vagyok, megáll mellettem a busz, és a sofőr kezembe nyom egy kis zacskót, benne hat szem dió.

– Viccel!? – nézek rá megütközve, de csak a vállát vonogatja, hogy ennyit kapott, s már megy is tovább Pestnek. Este hívom a cimborát, de csak másnap veszi fel, s kacag, mikor szemére hányom a hat diót.

– Lesz több is – mondja –, de még nem volt időm felszedni a magamét. Amit küldtem, az is Técsőről van. Ott tallóztam egy öreg fa alól.

Técső a túloldalt van, már Kárpátalja, s valóban annyi ott a diófa, mint sehol másutt. De nem diót mentek tallózni oda az én cimboráim! Egy Amerikába szakadt öreg szigeti ismerősüket kísérték el az ottani magyar temetőbe, a nagyapja sírjához. Rokona már nincs senki, meghaltak, meg átköltöztek Magyarországra.

Így megy ez majd’ száz éve Técsőn. Trianon óta tartozott már Csehszlovákiához, Magyarországhoz, a Szovjetunióhoz, most épp Ukrajnához. Mozgalmas volt ott a világ, mint az öreg amerikás magyar élete. Ő is Técsőn született, de aztán a magyar világban, harminckilencben az apját kinevezték a máramarosszigeti vasútállomás főnökévé. Negyvenöt után persze a románok leváltották, a szolgálati lakásból kiüldözték – ötvenhatig bírta Romániát. A fia is. Az apja Magyarországra, ő meg Amerikába „disszidált”. Szép élete volt, jómódban él most is, de Szigetet nem feledi.

Técsőt sem. De oda hatvan év után most jutott el először. A nagyapja sírját azért megtalálta. És egy öreg fa alól szedett egy kis zacskó diót. Viszi Amerikába. Elülteti mindet, legalább egy hátha megfogan. Mert tudja, hogy ebben az életben ő már nemigen fog Técsőre menni. Az a kis diófa emlékeztetné az elmúlt ifjúságra.

A hat dióból amúgy egy megrepedt, megkóstoltam. Vékony héjú, édes bélű, igazán pompás dió – legszívesebben elropogtattam volna mindet. De arra gondoltam, mi lesz, ha egyszer elpusztul az az öreg fa Técsőn, és Amerikában se fogan majd meg egy se. Akkor bizony alighanem végképp kivész a világból ez a pompás, magyar fajta.

Fogtam hát az ásót, és elültettem a megmaradt öt diót. Igaz, mifelénk csak sovány homok van, de majd locsolom, táplálom őket. Nagyon bízom, hogy gyökeret vernek – még ha a szülőföldet nem is pótolhatom.”