Olyan regényt szeretne írni, amit szívesen is olvas

– A valóság, a fikció és az emlékezés elegye fura játékra ad lehetőséget, ugyanakkor az emlékeink igen képlékenyek: változnak a korral, az érdeklődésünkkel, és aszerint is, kiknek az igazságát érezzük magunkénak – a fentieket kedden a Bencs-estek egy olyan vendége fogalmazta meg, akinek a legfontosabb írói eszköze is ugyanez: múltidézés, emlékezet. Grecsó Krisztián – merthogy róla van szó – nem először látogatott Nyíregyházára, és bizonyosan nem is utoljára. Ezúttal a legújabb fikciós, ugyanakkor sok önéletrajzi mozzanatot tartalmazó „ifjúsági regényét”, a Vera címűt jött el bemutatni az itteni közönségnek. Persze Kováts Dénes faggatózása nyomán esett szó egyebekről is, de mintha minden az „emlékezés” fogalma köré szerveződött volna ezen az estén.

Az író és a civil polgár

Nem lehetett elkerülni például, hogy szó ne essék Szegvárról, a szülőfaluról, amely a Pletykaanyu megjelenését követően még megtagadni látszott íróvá érett fiát, ám később díszpolgárává választotta. – Számomra is új élmény, hogyan változik az ott élők identitása, illetve hogyan kerül egyszer csak kaszton kívülre egy nagyon alulról jött, zsellérek, parasztemberek, termelőszövetkezeti dolgozók leszármazottja ebben a szigorú falusi világban, és válik ismertté. Csodabogárrá, ha úgy tetszik, ami nagyjából a falu bolondjához hasonlítható – mondta el megmosolyogtató önreflexióval. A csinos szakállat növesztő Grecsó Krisztiánban egyébként is egy szimpatikus fiatalemberre („Nem foglalkoztat a kor, na de azt magam is látom, hogy fiatal író már nem vagyok.”) talált, aki személyesen még nem láthatta, kicsit a civil világába is belesve. („Egyes kollégáim az életük 24 órájában, a zuhanyzóban is írók. Én viszont nagyon jól tudok civil lenni.”) S hogy milyen a civil Grecsó Krisztián? Kicsit néptáncos, kicsit zenész és garázsrocker, tréningek és rendhagyó irodalomórák főszereplője, az évek múltával zárkózottabbá váló közember, aki inkább a régi barátokkal találkozgat szívesen, és imád főzni nekik. Aztán a regény, a mű születésére is rátértünk, ahogy egy író-olvasó találkozón illik.

– Nem lételemem a szövegben létezés, a tárcák ontójánál, a grafomán Darvasi Lászlónál jóval kevesebbet írok, és jegyzetelős se vagyok. Az emlékek feldolgozását illetően Kosztolányinak hiszek, aki a Nyelv és lélekben leírta: a történetet hagyni kell egy picit eltávolodni. Hiszem, hogy minden időben elkezd majd működni a fejemben, ha akar – mutatta be alkotói módszerét. Elárulta: másfajta életet él, ha benne van egy regényben, és bár a végtelenségig tudná fűzni a történetet, annak egyszer mégiscsak vége kell szakadnia, mivel a kiadó is így kívánja. Az 1980-ban játszódó Vera című kötet hasonlóan íródott egy szegedi 11 éves kislányról, aprólékosan kidolgozott háttértörténettel, amiből több regényre is futná.

Sok szomorú izgulás

– Egy kivételes élethelyzetet akartam megszólaltatni, amikor elvész a paradicsomi állapot, és kiderül: a világ mégsem megérthető és megismerhető, csak szubjektív lenyomatok összessége – tette hozzá, nem titkolva, hogy Vera sokat kapott a saját személyiségéből: – Amit a gyermeki szavaival „szomorú izgulásnak” nevez, azaz a teljesítménykényszeressége, a gyermekkori szorongása, remegni a szeretetért – mind belőlem van.

Végezetül a többszemközti őszinteség azt is megkívánta, hogy a betegségéről szóljon, ami a Vera első nyilvános bemutatóját is elodázta egy fél évvel. – Ami velem történt, azt többnyire versekben, egy Balázsolás című ciklusban írtam meg, Babits Mihály előtt is tisztelegve. De akár még prózában is előkerülhet a téma, ennek manapság amúgy is sajátos irodalmi hagyománya lett. Egyébként köszönöm, jól vagyok, amikor a titkolózást elengedtem, nálam ezzel le is zárult a dolog. De szeretném üzenni a sorstársaimnak: a beteg ember nem bűnös, a rák nem szégyen, az ember nem hibáztatható a betegségéért – figyelmeztetett olyan őszinteséggel, ahogy az eddigi nyilatkozataiban is tette.

MJ