Ritkán adunk hálát Istennek a jóért

Kálid Artúr istent játszik – természetesen nem a hétköznapokon. A Gólem Színház és a Pesti Est közös produkciójában láthatta a Krúdy kamara közönsége kétszer is múlt szerdán a Jaj, Istenem! című zenés játékban. Anat Gov izraeli szerző komédiája része volt a VIDOR Fesztivál versenyprogramjának, a megyéhez ezer szállal kötődő színésszel két előadás között beszélgettünk.

Túl vannak az első előadáson. Milyen érzésekkel jöttek le a színpadról?

Furcsa volt. Nem ment rosszul, de talán az új hely vagy a hőség miatt nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Nem a közönséggel volt gond, ők jól vették, a végén nagy tapsot kaptunk, a saját belső mércénk alapján gondoljuk úgy, hogy nem volt az igazi.

Borgula András egy korábbi rendezésében, a Zs-kategóriában messiást játszott, a Jaj, Istenem!-ben, amit szintén ő vitt színre, a mindenség urát testesíti meg. Ez nem lehet véletlen…

Borgula András rendező a spiritualitás és a vallásosság egy furcsa vetületét preferálja, valószínűleg tetszik neki a gondolat, hogy ha már olyan sokszínű a világ, miért ne lehetne a Messiás vagy a Jóisten színes bőrű. Az istenábrázolás, mint olyan, koronként és vallásonként eltérő, a zsidóknál például minden formában tilos. Amikor elkezdtük próbálni a Jaj, Istenem!-et, kérdeztem is Borgula Andrástól, hogyan fogadta a darabot az izraeli közönség. Mint kiderült, ott eléggé megosztotta az embereket, ezzel szemben az európai nézők számára talán kevésbé elfogadhatatlan, hogy az Úr egyszer csak megjelenik, és pszichológus segítségét kéri. A darab szerkezete is megkönnyíti az elfogadást, hiszen a kezdeti bizonytalanság után nagyon hamar egyértelművé válik, hogy ő valóban az Isten, nem egy szélhámos vagy őrült. Amikor pedig ezt alaptételként elfogadja a partner és a közönség is, már nem a Mindenhatót, hanem egy olyan embert kell eljátszanom, akinek lelki problémái vannak, csak ezek komplexebbek, nagyobb léptékűek, mint az átlagé. A terápia során ő is ugyanúgy titkolózik, hárít, hibáztat mást és saját magát, próbálja poénnal vagy agresszióval kikerülni az egyenes választ – ez csupa emberi dolog, így lesz egy közülünk az Isten. Hogy a nézőkből milyen érzéseket vált ki? Lehet, hogy van, aki szerint felháborító, és kikéri magának, de nekünk még ezt nem mondta senki. Igaz, soha nem kérdőjeleztük meg a létét, és nem csináltunk belőle bohócot, éppen ellenkezőleg, nagyon komolyan vesszük az egész problémakört, és örülök annak, hogy megtalált ez a szerep. Van egy kedvenc részem, amit gyakran idézek, amikor felteszi az Isten a pszichológusnak a kérdést, hogy „Mikor fordulnak hozzám az emberek? Akkor, amikor valami bajuk van.” Érdekes, hogy a jóért ritkán adunk hálát, csak fájdalom, betegség, tragédia idején tekintünk az égre. Fontos kérdéseket vet fel az előadás, további gondolkodásra készteti a nézőket.

Először játszik együtt a pszichológusnőt alakító Gryllus Dorkával. Milyen a közös munka?

Nagyon szeretek vele dolgozni. Sokakkal ellentétben ő kifejezetten nyílt, egy az egyben ember, kimondja a véleményét, és a színészete is ilyen őszinte. Minden előadás „akkor és ott”, ezért mindegyik egy kicsit más. Nyilván vannak bizonyos pontok, ahonnan ahová el kell jutnunk, de ezeken belül lehet improvizálni.

Mi vár önre ebben az évadban?

Legközelebb október végén kezdek próbálni, éppen itt, Nyíregyházán. Göttinger Pállal sokat dolgoztam együtt Budapesten, a Bárka Színházban. Egyik előadást jobban szerettem, mint a másikat, s legjobban talán a Tengeren című darabot, amit ebben az évadban megrendez a Móricz Zsigmond Színházban. Felkért ugyanarra a szerepre, amit a Bárkában már eljátszottam egyszer. Örülök, mert ez egy olyan utólagos visszaigazolás, ami igazán jólesik, másrészt nagyon izgalmas lesz új partnerekkel és önmagam felé azzal az elvárással játszani, hogy ne egy az egyben ugyanazt csináljam, amit annak idején.

Ingázni fog Budapest és Nyíregyháza között?

Nem igazán szeretnék, úgy tervezem, hogy amennyit tudok, itt leszek a próbaidőszak alatt. Arra viszont már nehezen szánnám rá magam, hogy hosszabb időre, akár egy évadra vidékre költözzem, annyira megszoktam Budapestet, minden odaköt. Persze, egy-egy ilyen kiruccanás azért belefér. Egyébként gyakran megfordulok Szabolcsban, erős a kötődésem, hiszen a berkeszi gyermekotthonban nevelkedtem, Kisvárdára jártam gimnáziumba, és itt él a megyében az a család, amelyik gyermekkoromban támogatott. Nagyon szoros a kapcsolatom velük ma is, rendszeresen visszajárok hozzájuk.

CSA