Hópihe

Leült egy öreg fa tetejére, és a csillagot, amivel eddig világította az utat, a zsebébe rejtette. A nagy tarisznyát levette a válláról és megpihent. Körülnézett a tájon, hogy lássa, az Öccse, a kissé szeles November rendes munkát végzett-e. Örömmel látta, hogy hagyott időt az embereknek a termés betakarítására. A frissen szántott földek rendesen meglocsolva, a magocskák fázósan húzzák magukra Földanya-takarójukat. Most felvette a tarisznyáját, és nehéz, hasas felhőket húzott ki belőle, s egyesével kezdte rázni őket.

Már majdnem végzett, amikor észrevette, hogy az egyik felhő sarkában egy hópihe kapaszkodik.

– Hát te? Miért nem repülsz a testvéreid után?

A kis hópihe riadtan nézett December Apó szemébe. Nem akart menni, mert fél. De hogy mondja meg ennek a jóságos fehér szakállúnak? December Apó észrevette a kis hópihe szemében a riadalmat, ezért bátorítólag meséli kezdett.

–Tudod, valamikor réges-régen volt idő, amit úgy hívtak, jégkorszak. Akkor a gonosz Jégkirálynő uralta a földet, és nem volt szabad a szeretet, a vidámság. Aztán jöttünk mi, 12 testvér, és legyőztük a gonoszt! Szépen felosztottuk egymás között az öreg Esztendőt 12 hónapra és 4 évszakra. Ilyenkor én jövök, és elhozlak téged, meg a milliárdnyi testvérkédet, és beterítem veletek a Földet.

Így hozok örömöt a gyerekek szívébe, vidám, csilingelő kacagást az ajkaikra. Utánam jön pár nap múlva Télapó unokaöcsém, sok-sok ajándékkal a puttonyába. A gyermekek ezt Mikulásnak hívják, és nagyon-nagyon boldogok másnap reggel.

A kis hópihe elmerengett. Nagyon kíváncsi volt erre. Óvatosan kigurult a felhődunyha szélére és lekukucskált a Földre. Látta, ahogy a testvérkéi lassan, szállingózva földet érnek, és a lenti fényektől csillogva-villogva fehér lepelt terítenek reá. Félelmét legyőzve lendületet vett és hopp, elrugaszkodott a felhő széléről.

Repült, repült, és csodálkozott. Utolérte a testvéreit, s már együtt repkedtek tovább. Egy pajkos szellőfiú néha beléjük kapaszkodott és megtáncoltatta őket. Lassan közeledtek a Földhöz. Odalenn már nagyon sok testvére tolongott, akik bátorították.

– Gyere! Nagyon jó lesz!

Lassan földet ért egy kis domb tetején és összekapaszkodott a testvéreivel. Nagyon várta már a reggeli napfelkeltét, kíváncsi volt, hogy mit szólnak majd az embergyerekek. Talán még el is szenderedett, de egy hangos kiáltás felverte álmából.

– Esett a hó! Menjünk ki szánkózni!

Jaj! Alig győzte kapkodni a tekintetét! Mindenfelé boldog gyermekek kacagása csengett, ahogy kipirult arccal húzták fel a szánkóikat a kicsi dombra. Most már ő is boldog volt, mert tudta, hogy a jóságos December Apó ezt mesélte. A szikrázó nap fényében ő is boldogan mosolygott a gyermekekre.

Oncz Illés