Igazi szaloncukor a váratlan vendégektől

Az apa leterítette az istállóból behozott zsúpot, melyet gondosan igazított el feleségével a tisztára sepert szobában. Meghitt hangulatban élvezték gyermekeikkel a Jézuskát eszükbe juttató szalma puha melegségét, s a petróleumlámpa szelíd fényénél jókedvűen ropogtatták az előre megpucolt diót. A mestergerendába vert szegen már ott függött a napraforgó szárába szúrt fenyőágakból álló, szaloncukorral díszített karácsonyfa.

Nem volt az igazi cukor, csak annak nevezték, vagy talán kicsit el is hitték, hogy a rojtosra vágott selyempapír-darabokban kukorica ízikek helyett valódi édesség lapul.

Vidáman várták az estét és azt követő éjszakát, hogy kántálás után belakmározhassák végre a mama ünnepre készített, hőn áhított mákos bobájkáját, aztán az éjféli miséről megérkezve belekóstolhassanak a világ legfinomabb töltött káposztájába is.

Nem várt vendégek

Másnap reggel tovább aludtak a megszokottnál. Mindössze annyi dolguk volt, hogy az állatokat megetessék, délelőtt templomba menjenek, délután meg rokonokat várjanak, illetve ők is meglátogassák szeretteiket. Egyszer csak kopogtatást hallottak.

– Ki az? – kérdezték. A válaszból csupán annyit fogtak fel, hogy azokat ismeretlen férfihangok adják. A váratlan vendégek nem várták meg, hogy ajtót nyissanak nekik, maguktól lépték át a széles küszöböt. Egyenruhájukból meg lehetett állapítani, hogy román katonák, akik már egy ideje a faluban tartózkodtak. Az apa jól tudta a miértjét, hiszen ő maga nemrég tért haza a pusztító háborúból.

– Mi járatban vannak? – tette fel kérdését.

Az idegenek próbálták megértetni magukat, jónéhány szót beszéltek és értettek magyarul. Kezükkel kinyitott szájukra mutatva igyekeztek kifejezni, hogy enni kérnek. A házigazdák ellenkezés nélkül, szívesen kínálták őket. Miután jóllaktak, mindhárman a karácsonyfához léptek, s leemeltek róla egy-egy szaloncukrot.

Kibontották, beleharaptak. Fogaik megakadtak a szokatlan, ízesnek cseppet sem mondható csemegében. Kacagás zengte be a házat. Harsányan nevetett a három katona, kacagott az öt gyerek, az anya és az apa is.

Az egyenruhások megkérdezték: – Nincs igazi szaloncukrotok? Mama fejrázással adta tudomásukra, hogy nincs. Ekkor az egyik férfi felemelte a kemencepadkán pihenő szakajtókosarat, majd megfogta a legkisebb gyerek, a kilencéves Bözsike kezét.

– Gyere velünk! – mondták. – Adunk nektek valamit!

Holmijukat egy közeli család házánál tárolták. A kicsi lány anyjára vissza-visszanézve, vonakodva indult el velük. Szülei a kapuig kísérték, majd ott megállva várták vissza lányukat, aki a sok színes szaloncukorral boldogan tért haza. A katonák és a család mosolyogva integettek egymásnak.

Szabó Veronika